Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 3. (Magyar földrajzi gyűjtemény; Érd, 1987)
ÉRTEKEZÉSEK - Dr. Lugosi Győző: A Benyovszky-kutatás eredményei és kérdőjelei
tudhatta azt, amit Jankó János annak idején megállapított, vagyis hogy a gróf a kézirati köteteket aláírásával hitelesítette), úgy véli: „Benyovszkynak talán egyáltalán nem is volt tudomása az (Emlékiratok) végleges szövegéről, amely halála után jelent meg" 38 . Ennek kapcsán pedig Vacher — aki így az Emlékiratok tényleges szerzőjének valamilyen ismeretlen „regényírót" tételez fel — elképzelhetőnek tartja, hogy a gróf Londonban elmondott néhány részletet a nagy keleti parti — betsimisaraka — király, Ratsimilaho történetéből, akiről Mayeur révén 39 tudomása lehetett 40 . A „regényíró" — eszerint — talán Ratsimilaho nevezetes tetteit ruházta rá Benyovszkyra.. . Vacher célzást is tesz arra, hogy esetleg maga Magellán lehetett az Emlékiratok valódi redaktora, amire az 1791-es (párizsi kiadású) szövegben két helyen is előforduló „Malgagos" formula (azaz a malgas népnév portugál formája) utalna. Feltevésének azonban van egy komoly szépséghibája: az 1790-es kézirati kiadásban az inkriminált helyeken nem „Malgagos" áll, hanem egyszer „Malgages", másszor pedig „Madagasses" 41 . Paule Vacher elemzésének a legnagyobb érdeme végeredményben tehát az, hogy az Emlékiratok és Útleírások forrásértékével kapcsolatos eddigi felfogást a Benyovszky-irodalomban alapvetően módosítja: a gróf emlékiratait másodlagos forrássá fokozza le 42 . A történeti hitelesség szempontját figyelembe véve így a Benyovszky-történetre vonatkozó kéziratos és nyomtatott szövegváltozatok értéksorrendjéről a következőket lehet megállapítani: 1. Létezniük kellett (meglehet, hogy egyszer elő is kerülnek) a Benyovszky által sajátkezőleg vezetett, naplószerű feljegyzéseknek. 2. Ezek nyomán készült a madagaszkári vállalkozást taglaló jelentés két kéziratváltozata. 3. Az Emlékiratok kéziratos anyaga az utóbbiak, továbbá — a madagaszkári eseményeket megelőző részek tekintetében — az eredeti feljegyzések alapján íródott feltehetően Párizsban és/vagy Londonban 1882 és 1884 között. 4. Az Emlékiratok egyetlen hiteles nyomtatott változata az 1790-es londoni francia nyelvű kiadás. 5. Az Emlékiratok összes többi, fordításban meglévő kiadása (amelyek mindegyike közvetlenül vagy közvetve az 1790-es angol nyelvű szöveghez nyúlik vissza) tudományos felhasználás céljára csak igen korlátozottan használható. A jelentés és az Emlékiratok összehasonlítása után Vacher Benyovszkynak a telep beosztottjaival folytatott levelezését (amely rendszerint az „Egészség Mezeje" és Louisbourg között zajlott), valamint Mayeur kéziratos hagyatékát veszi szemügyre és szembesíti a jelentéssel. Az utóbbinak, illetve a Benyovszky és Desassises (a telep utalványozója) közti levélváltásnak az összevetéséből feltételezhető — állapítja meg Vacher —, hogy a jelentést (vagy az annak alapjául szolgáló eredeti feljegyzéseket) Benyovszky csak 1775 januárja után készítette el, midőn véleménye alapvetően megváltozott adminisztrátoráról (miután tudomást szerzett azokról a bizalmas utasításokról, amelyeket az Isle de France-i intendás, Maillart Dumesle intézett Desassises-hoz madagaszkári kinevezése alkalmával) 43 . Ez a körülmény természetesen a jelentéssel szemben is óvatosságra int, s felértékeli Benyovszky személyes levelezését és a vállalkozással kapcsolatos többi korabeli információt a jelentésben foglaltak hitelesítése vagy korrigálása szempontjából. írásom végén, néhány mondat erejéig, hadd térjek vissza Vacher tanulmányának azon fejezeteihez, amelyben a kolónia életviszonyait vizsgálja a jelentés, Mayeur hátrahagyott írásai, Benyovszky személyes levelezése és egyéb levéltári források (regiszterek, lajstromok stb.) alapján. Mindezek révén feltárul a telep mindennapi élete; tragikus, keserű pillanatai: az európaiak és a bennszülöttek közti újabb és újabb viszályok, az „önkéntesek" sorában jelentkező zendülés, a folyamatosan pusztító lázbetegség stb., valamint örömei, sikerei: híreket és árut hozó hajók érkezése, egy-egy építkezés befejezése feletti elégedettség, a sambarivo-k csatlakozása a telephez, Benyovszky eredményes közvetítő-békéltető tevékenysége stb. Ami a telep szolgálatában álló személyek létszámát, nemzetiségét, esetleg szociális származását illeti, az adatok elsősorban az elhalálozottakról nyújtanak pontosabb információt. A Benyovszkyhoz csatlakozott mintegy háromszázötven európaiból 1773 és 1776 között kétszázhetvenhárman haltak meg, a legtöbben 1774-ben (122 fő, köztük négy nő és két gyermek; egyikük Benyovszky újszülött fia). Alig néhány hónappal az öbölbe érkezést követően, a trópusi betegségek s az igen mostoha szálláskörülmények miatt elpusztult tizennégy tiszt, valamint az egészségügyi személyzet nyolc tagja. Hamarosan követte őket a halálba az eredetileg szakszerűen és gondosan összeválogatott állomány sok más, nélkülözhetetlen szakmákat képviselő tagja is: tábori lelkész, mérnök, raktáros, szállásmester, ács, asztalos, kovács, szerszámkészítő, hajóács, cipész, szabó, kalapos, szakács... Teljes értékű pótlásukra — a Mascareignes vezetésének segítsége hiányában — Benyovszky aligha gondolhatott. A csapat főtisztjeit a király jelölte ki, s valamenynyien kinevezésüket tanúsító oklevelet kaptak, amelynek alapján illetményüket az udvar folyósította. Elhalálozásuk esetén azonban a feladatukat átvevő, általában alacsonyabb rendfokozatú személyek — amennyiben egyáltalán Benyovszkynak sikerült helyettesítésüket megoldani — már nem kapták meg az ellátásukat biztosító királyi megbízólevelet. Az „önkéntesek" többségükben franciák voltak; Kerguelen szerint — aki nem sokkal Benyovszkynak a szigetre érkezését követően futott be hajójával az Antongil-öbölbe — „párizsi kölykök, vagányok és naplopók" 44 . Soraikban számos orosz nevűt is találunk, a francia lajstromok ortográfiája szerint: Popov, Vasili Kebuibov, Stefan Novozilov, André Kasakov, Nikita Kousinezov, Ivan Kudrin,
