Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 2. (Magyar földrajzi gyűjtemény; Érd, 1986)
ÉRTEKEZÉSEK - Egy ismeretlen magyar légionárius múlt századi leírása Dahomeyról
Földrajzi Múzeumi Tanulmányok, 2. szám, 1986. p. 51—54, Érd EGY ISMERETLEN MAGYAR LÉGIONÁRIUS MÚLT SZÁZADI LEÍRÁSA DAHOMEYRÓL ÖSSZEFOGLALÁS Az afrikai Guineai-öböl partján fekvő Benin Köztársaság korábban Dahomey néven szerepelt a térképeken, függetlenségének kivívása előtt francia gyarmat volt. A francia hódítók 1839-től kezdve fokozatosan szállták meg a partvidéket, és a stratégiailag fontos helyeken katonai támaszpontokat létesítettek, így a dahomeyi Cotonou és Porto Novo kikötőknél is. Dahomey népe Behanzin király vezetésével ellenállt a gyarmatosítóknak, ezért Franciaország 1892-ben hadjáratot indított ellene. Ebben részt vett a francia idegenlégió egyik alakulata, melyben egy magyar önkéntes is szolgált. A hadjárat után az ismeretlen magyar légionista részletesen leírta a hadmüvelet hiteles történetét. A kézirat Kacziány Géza íróhoz került, majd az ő hagyatékából Kacziány Aladárné szül. Schultz Dóra — egyéb muzeális relikviákkal együtt — a Magyar Földrajzi Gyűjteménynek ajándékozta. A 15 sűrűn teleírt oldalnyi, apró rajzokkal illusztrált kéziratból kiemeltük és alább közöljük a földrajzi vagy néprajzi szempontból jelentőséggel bíró részeket. A dagályos, idegenszerű fogalmazást a jobb érthetőség érdekében helyenként egyszerűsítettük, magyarítottuk. E sorok írójának alkalma volt éveken át francia hadiszolgálatban állni, így részt venni a tonkini és dahomeyi háborúban, s különösen megjárni ez utóbbi eddig alig ismert, egészségtelen országot. 1892. augusztus 8-án nagy tömeg várt minket az oráni kikötőben, ahol a Mytha nevű hadihajó készen állt, hogy Cotonou-ba vigyen minket. Kis csapatunk 800 emberből állt, s lehetett látni, hogy mily jó kedvvel megyünk e vad massacre {mészárlás) ellenébe, bár majdnem mindenki tudta köztünk, hogy milyen sors vár ránk, és talán örökre ott maradunk. Sok baj és húsznapi tengeri utazás után végre Cotonou-ba értünk. Igaz, hogy már egy úgynevezett „warfe" (kikötőhíd) létezett, de még nem volt olyan állapotban, hogy kényünkre szolgált volna, kis csónakokkal mentünk a partra. Ezeket nagy 4—5 méter hosszú fából faragták ki. Nem ritka eset, hogy a part felé tartva az ilyen ingatag csónak a hullámokban felborul, mindenestül eltűnik a vízben, s a hullámok csak órák múltán adják vissza áldozataikat. Minden ilyen utazás alatt 3—4 fétisheur (pap) áll a tengerparton, egyik kezükben kecskefarkot tartanak, a másikban rézből készült csengettyűt ráznak, kiabálva, sírva, énekelve kérik a habokat, hogy társaikat engedjék akadály nélkül át. Ha pedig véletlenül megesik, hogy a ladik eltűnik, akkor a parton levő négerek a fétisheur-ökre rohannak, és addig verik őket, míg a szegények fél-halva a homokba vérzenek és nem tudnak mozdulni. Tehát e kis utazáson keresztül menve, sok fáradság után készen állva vártuk a rendeletet. Miután a chicagói konzervált húson és az itt ritka kenyéren jól laktunk, azt láttuk, hogy messziről egy nagy csapat néger rohan felénk, lamentálva, kiabálva és csodálatomra még örömmel is. Csak később tudtam meg, hogy ezek kulik vagy hordók, kik arra szolgálnak a hadjáratban, meddig a vidék és alkalom megengedi, az élelmiszert és poggyászunkat (lőpor, rizs, tiszt-ládák) utánunk hozzák. Ilyen alkalommal egyik kuli a másik után jár, rendesen félig szaladva, és a sokszor negyven kilós terhet igen ügyesen, a fejükön balanszírozva napokon át hordják. A kulik rendesen a nágo népből valók. A nágók Porto Novo királyságnak (francia protektorátusnak) az alattvalói, és már kissé hozzászoktak az európaiakkal eljárni, különben alakra kisebbek és nem olyan vakmerőek, mint a dahomeyik, de szorgalmasak, és ami fő dolog, jó akaratúak. Másnap, azaz augusztus hó 30-án az Ouéméfolyón kis gőzhajókon Porto Novóba mentünk. Onnan egyenesen Kezenonba gyalogoltunk; 200 cartouches (kartácstöltény) a mellünkön, kis tarisznyában hordva. Még mindig barátságos földön voltunk, de az ellenség nagyon kis távolságban már szemmel tartott minket. Az első ütközetre szeptember 19-én került sor Dogba falunál Dodds tábornok és Behanzin dahomeyi király csapatai között. Szerzőnk részletesen leírja a véres harcokat, ezek ismertetésétől eltekintünk. Behanzin megvert csapatai észak felé, a főváros, Abomey irányába vonultak vissza, a légionista sereg a nyomukban haladt. Az Ouémé-folyót követték október 21-én is... (Szerk.) Ezen a napon gyönyörű vidéken mentünk keresztül. Az egész úton narancsfákat láttunk, tele gyümölccsel. Sőt szántott, munkált földön is mentünk keresztül. Lehetett valahára tengeriből jól lakni, mit én, egyetleni magyar, bizony nem találtam úgy, hogy a tengeri csak a sertésnek való, hanem reggeltől estig jól laktam vele (a franciák a tengerit, mint emberi élelmet, nem ismerik).
