Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 1. (Magyar földrajzi gyűjtemény; Érd, 1985)

ÉRTEKEZÉSEK - Dr. Havas Gáborné: Középkori magyar utazók

és tudósa volt. 1541 után született ,,a török megszállás alatt levő Budán". Humanista módon görögre fordított, és latinosan használt családneve eredetileg talán Pajzs lehetett. Hazai tanulmányai után a kor szokása szerint hosszabb külföldi útra indult: az effajta tanulmányút, a peregrináció volt a kora újkor legáltalánosabb utazás-típusa. Hároméves Európa-járás után érkezett Angliába, ahol második hazájára talált. Oxfordban megismerkedett Richard Hakluyt-tal, a tudós humanista geográfussal, aki bevezette Sir Humphrey Gilbert, Erzsébet királynő kedvelt lovagja baráti körébe. Parmenius élénk irodalmi tevékenységet fejtett ki, az irodalomtörténet máig is több művét tartja számon. Mint költőt hívták meg Sir Humphrey Gilbert új-fundlandi expedíciója krónikásának. 1583 júniusában indultak négy hajóval és 52 napi vitorlázás után a Szent János-öbölben értek partot Új-Fundland szigetén. Parmenius — ígéretéhez híven — már a harmadik napon megírta beszámolóját az útról és az első benyomásokról (néptelen táj, sehol egy bennszülött, kopár, sziklás vidék és soha-nemlátott fehér bundás jegesmedvék). Gilbert a szigetet a királynő gyarmatává deklarálta, majd két hét elteltével újra elindultak. Augusztus 29-én a hajók viharba kerültek és a Delight nevű zászlóshajó — fedélzetén Budai Parmeniussal — sziklazátonyra futott, majd féloldalra dőlve a hullámokba merült. Hasonló sors érte az Azori-szigetek táján Sir Humphrey Gilbert hajóját is, egyedül Edward Hayes kapitány érkezett haza épségben Angliába. Szerencse a szerencsétlenségben: az ő gondjaira volt bízva, s így fennmaradt az utókor számára Parmenius költői levele. Hayes így emlékezett meg Parmeniusról Erzsébet királynőnek írott jelentésében: „A vízbe fulladtak között volt egy nagy tudós is, egy magyar, aki Buda városában született s ezért budainak nevezték. Ő nemes érzelmekből és jótettek iránti hajlandóságból vett részt a vállalkozásban, szándékában lévén, hogy latin nyelven megőrizze ezen felfedezés érdemes cselekedeteinek és dolgainak emlékét, nemzetünk dicsőségére, melynek dísze volt mint szónok és ritka tehetségű, ékes stílusú költő". Most pedig lapozzunk vissza a történelemben, egyben váltsunk irányt is, és idézzük fel a magyar utazástörténet relegjellemzőbb keleti utazások kezdeteit. „Nekünk nincsenek tengereink, tengeren túli gyarmataink, melyekre tudományos expedíciókat küldhessünk, s az egyetemes tudományosság körét tágíthassuk, nincs sem északi, sem déli földsarkunk, mely körül felfedezőinket utaztassuk, hogy bámulásra és tiszteletre bírhassuk a népeket irántunk" ... „Eredetünk s nyelvrokonaink azon sarok, mely körül tehetünk, s csak mi tehetünk felfedezéseket." Toldy Ferenc, az MTA főtitkára mondotta ezeket, mikor Reguly Antal őshazakutató utazásához kérte az Akadémia támogatását. Szavai nemcsak a reformkorra érvényesek: az utolsó évszázad kivételével a magyar utazók túlnyomó többsége az őshaza, a Duna-mentinél sokkal nagyobbnak vélt Nagy-Magyarország (Magna Hungária), s a hagyományok szerint keleten maradt testvéreink felkutatására indult. A szájhagyomány csakúgy, mint legrégebbi írásos forrásaink egybehangzóan a kunok, tatárok, oroszok lakta Kelet-Európa felé mutattak. A magyarság hátramaradt kisebb csoportjaival hosszú ideig folyamatos a kapcsolat. Bíborban született Konstantin bizánci császár, neves történetíró, „A birodalom kormányzásáról" írt művében említést tesz Tormás hercegről, a honfoglaló Árpád dédunokájáról, aki 950 táján járt nála követségben, Bulcsú horka kíséretében. Tormás elmondotta, hogy bár a türkök nagy része Etelküzüből a Havasokon túlra költözött, „küldöttjeik mind mostanáig meg-meglátogatják a keleti türköket, akik a Perzsiával közeli vidékeken laknak, és gyakran hoznak tőlük választ ezeknek." A XIII. század elején a pápai udvar keleti hittérítő terveihez a leglelkesebb és leghivatottabb miszszionáriusokat éppen az újonnan alapított domonkosrend magyarországi tartományának tagjai között találta meg. A magyar hittérítő testvérek a Kárpátokon túl tanyázó kunok közt ott tudták keleten maradt magyar véreiket is, és nyelvüket értve testvéri hajlandósággal indultak a megtérítésükre. Az első missziót Paulus Hungaricus, Magyarországi Pál vezette, a rend hazai tartományfőnöke, de mind neki, mind társainak és az őket követő térítőcsoportok nagy részének mártírhalál vagy rabszolgasors jutott osztályrészül. A sok áldozat mégis meghozta gyümölcsét: már az 1230-as években megalakult az észak-moldvai Jászvásáron (Jaçi, Románia) a magyar, és a dél-moldvai Milkón egy kun püspökség. Hittérítő központként működött a kijevi és a Krím-félszigeti kaffai kolostor is. A magyar dominikánus hittérítők beszámolói, úti vázlatai a pápai udvarba kerültek, és ott az idők során nyomuk veszett. Csak a XVII. században került elő —• régi kódexek lapjai között — Julianus barátnak a tatárjárást közvetlenül megelőző expedícióiról készült két jelentése. Az első jelentést 1237-ben Richardus barát foglalta írásba. A bevezetés elmondja, hogy a magyarországi dominikánusok a keresztény „Gesta Ungarorumban bukkantak rá, hogy van egy másik, nagyobb Magyarország is... Az előbbi magyarok, akiktől ők származtak, megmaradtak hitetlenségükben és mind a mai napig pogányok... Kiküldtek négyet a testvérek közül, keressék meg őket, akárhol találnának is reájuk, az Úr segítségével. A régiek írásaiból tudták, hogy keletre vannak, de hogy hol lehetnek, nem is sejtették." A továbbiakban az első név szerint is ismert magyar őshaza-kereső, Ottó barát és társai 1232—1234. évi, hároméves expedícióját ismerteti az egykorú jelentés. A vándorok — csakúgy, mint későbbi követőik — a magyar király támogatásával a keresztesek és az ősi bizánci kereskedelem útvonalán Konstantinápolyon át indultak keletnek, a krónikákban emlegetett meotiszi ingoványok felé. Ottó társai áldozatul estek „az utak veszedelmeinek", maga Ottó eljutott a Kaukázus vidékén élő szavárd magyarokhoz. Onnan „visszatért Magyarországba, hogy több testvért vegyen maga mellé... Azonban a sok fáradozásban eltörődve egy héttel visszatérte után Krisztusban elhunyt, de előbb megmagyarázott minden utat, merre keressék azokat."