Dunka Sándor - Papp Ferenc: A Berettyó vízgazdálkodásának és jeges árvizének története (Vízügyi Történeti Füzetek 17. Budapest, 2008)

A Hortobágy-Berettyó medence népeinek története

A halászat jelentőségét a vándorló magyarság életében mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Anonymus szerint az oroszok azzal vették rá a magyarokat Kijev és országuk elhagyására, hogy Pannónia földjét dicsérték előttük, mint halban gazdag területet: „...Es dicsérték nekik Pannónia földjét, hogy milyen szerfölött jó. Mondták ugyanis, hogy ott nagyon nevezetes forrásvizek ömlenek - össze: a Duna, a Tisza és halakban bővelkedő egyéb nevezetes források... "

2 A honfoglalás befejezése után őseink megszállták a halászó helyeket, s megkezdték a palánkokkal megerősített földvárak kiépítését, a folyóvölgyeket követő földhátak pedig nagyszerű letelepedési helyül kínálkoztak. Ezeken a halmokon, földhátakon indult meg a közösségi élet. Amint a mellékelt térkép is bizonyítja, a magyarság gyorsan megszállta a folyók melletti területeket. Az Ér és a Berettyó mellett számos földvár épült. Az Ér jobb partjától alig 200 méterre találunk egy földvárat, amelyben még ma is szépen követhető a sáncárok és a belső vár is. 1500 méterre megint van egy földvár, a pocsajiak „Leányvár"-nak nevezik. A Berettyó mellett Kismarjánál van a „Bocskai" földvár, de Hencidánál is egy földvár maradványait találjuk. A Hortobágy folyó, a Berettyó és a Sebes-Körös vidéke sűrűn lakott volt az Árpádház korában, szinte karnyújtásnyira voltak egymástól a kis magyar falvak, melyek közül több egyházas község volt. Okiratok bizonyítják, hogy a területen alapított monostorok és plébániás helyek elősegítették nemcsak a magyarság letelepedését, a vadászat és halászat mellett az állattenyésztés és földművelés elterjedését, hanem a művelődés megindulását is. A Berettyónak azon a félszigetén, ahol a gáborjáni és a váncsodi határok találkoznak, állt „Gáborján monostora", amelyről már 1217-ből van írásos emlékünk. Ugyancsak 1217-ből ismeretes „Pályi premontrei monostora", 1234 előttről filiája: „Ártánd monostora", mindkettő az Alsó-nyírvíz vidéken. 1221-től ismerjük „Torda monostor"-át, a Sebes-Körös mellett, 1236-ból írásos emlékünk van „Zám monostorá"-ról a Hortobágyon, 1347-től „Adony monostorá"-ról az Alsó-nyírvíz vidéken , 1415-től pedig „Vid monostora"-ról a Tócó forrása közelében.

3 Szalacsot pedig - mint Szeged mellett a másik sólerakó helyet — az Aranybullából ismerjük. (Lásd a „Berettyó folyó" c. fejezetet!) 1241-ben a Hortobágy és Berettyó vidékén is átvonult a tatárhad, s az alig másfél éves megszállás alatt elpusztított mindent, amit a honfoglaló magyarság háromszáz év alatt épített. A terület lakosai, - ahol tehették, - a Sárrétek mocsarainak nádrengetegébe menekültek, az Alsó-nyírvíz vidéken élők pedig a hatalmas erdőségekben próbáltak menedéket találni. A települések lakóit legyilkolták, s azok teljesen elpusztultak, a tatárok kitakarodását követő években pedig még azok is elhaltak, akik a tatárok öldöklését túlélték. Az elpusztult települések egyötöde soha többé nem épült fel.

4 Ebből a korból a birtokviszonyokról még igen kevés ismeretünk van. A földnek alig van értéke, s királyaink is elsősorban legeltetésre, vadászatra és halászatra, vámolásra való jogot és szolgákat adományoznak. Csak a XII. századtól kezd érvényesülni a földbirtokra is az egyéni tulajdonjog, s az elfoglalt, vagy adományként kapott birtokok Anonymus Gesta Hungarorum 9. Györffy György: Az Arpádkori Magyarország történeti földrajza. I. Bp., 1987. 569-694. p. Thuróczy János: A magyarok krónikája. Bp., 1986. 147. p.