Dunka Sándor - Papp Ferenc: A Berettyó vízgazdálkodásának és jeges árvizének története (Vízügyi Történeti Füzetek 17. Budapest, 2008)
A Hortobágy-Berettyó medence népeinek története
A fémkorok leletei is azt bizonyítják, hogy a Hortobágy-Berettyó és a Sebes-Körös vidéke nemcsak sűrűn lakott volt, hanem az itt lakó népek fejlett agyagiparral is rendelkeztek. A Tócó völgyében található nagyszámú üregek arra utalnak, hogy ezen a területen mintegy kétezer évvel ezelőtt virágzó fazekasipar létezett, mert ezek az üregek minden valószínűség szerint a bronzkori ember fazekasmesterségéhez, tűzhelyének és égetőkemencéjének építéséhez szükséges agyag kitermelésekor keletkeztek. De valószínűsíthető ezeknek az embereknek magas műveltsége a Tócó közelében a szentgyörgyi Cserhalom táján, s világhírűvé vált bronzkincs leleteiből is. 1 Ezek után be is léptünk a történelmi Ókorba, s a megtalált emlékekből és a görög történetíróktól tudjuk, hogy területünk első ismert lakói a szkíták voltak, akik a Kr.e. V. század körül éltek környékünkön, s aztán a Kr.e. IV. században beleolvadtak a keltákba. A kelták alatt lett aztán a Kárpát-medencében általánossá a vasművesség. A kelták helyét az Alföldön a dél-oroszországi szkíták hatalmát megtörő szarmaták (jazigok) foglalták el a Kr.e. II. században. A szarmaták nagy tömegekben éltek az Alföldön, a Duna-Tisza közén és a Dunántúlon is. A Dunától Nyugatra eső területet a Kr.u. I. században a rómaiak szállták meg, Erdélyt pedig a dákok, akik a keltákat győzték le. A dákok erdélyi uralmát a Kr.u. I. és II. század fordulóján a rómaiak döntötték meg. A két Kárpát-medencei provincia közötti területre azonban nem terjedt ki a római hódítás, ezen a területen sem dákok, sem rómaiak nem éltek, a Duna-Tisza közén és a Tiszántúlon továbbra is szarmaták laktak. Amint láttuk, hazánk területén a legrégibb kortól kezdve egymást követték a történelmi Ókor népei. Ez a népmozgás a Kr.u. III. évezredtől felgyorsult, és hazánk lett az Északról áradó germánok és a keleti népek találkozási pontja. Egymást követik a getmán szkirek, kvádok, gótok, gepidák, vandálok és longobárdok, s itt találkoznak az V. században a hunokkal, a VI. században pedig az avarokkal. A Kárpát-medencébe érkező népek szívesen szállták meg ezt a területet, hiszen a folyókkal szabdalt, ingoványos, mocsaras területek elegendő élelmet biztosítottak embernek és állatnak egyaránt, és megfelelő védelmet nyújtottak az ellenséges támadásokkal szemben is. így tudtak megmaradni másfél évszázadon át a gepidák, majd két évszázadon keresztül az avarok, akik a Dunától Keletre eső területeket - a legújabb kutatások szerint, - nem Nagy Károly frankjaitól legyőzetve, hanem egy rendkívül száraz időszakot követő éhínség miatt hagyták el. Jelentős részük azonban itt maradt, s a IX. század végén megjelenő magyarok az Alföldön szétszórtan avar, bolgár és szláv törzseket találtak, akik közül az utóbbiak csak a IX. században szivárogtak be az elhagyott területekre. A honfoglalás aztán 907-ben a németek felett aratott pozsonyi győzelemmel fejeződött be. A IX. század végén a honfoglaló magyarság szívesen szállta meg azokat a területeket, amely gazdag volt dús füvű legelőkben, halakban bővelkedő folyókban, vadakkal telt ligetes erdőkben, s amely legjobban hasonlított az őshazához, valamint a vándorlásaik során érintett területekhez, Levédiához és Etelközhöz. A halászat a magyarság főfoglalkozása volt, mely nagyszerűen egészítette ki a pásztoréletet, s mivel bizonyos mértékben helyhez kötött volt, nagy szeret játszott a letelepedésben, és elősegítette, hogy ez a nomád, hadakozó nép hozzákezdjen a földműveléshez. Dr. Zoltai Lajos i. m. 33. p.
