Dunka Sándor - Papp Ferenc: A Berettyó vízgazdálkodásának és jeges árvizének története (Vízügyi Történeti Füzetek 17. Budapest, 2008)
A Két Sárrét
elborították az eget a darvak (Grus grus), melyek a szántóföldek termésének legnagyobb vámszedői voltak. A számtalan énekes madarat pedig felsorolni sem lehet. A ragadozó madarak közül gyakran említik a réti sast (Halidatus albicilla). Szép időben tehát nagyon vonzó és romantikus volt a Sárrét. De még ilyenkor is rengeteg veszélyt rejtett. A mocsár tele volt betegségeket terjesztő férgekkel, a szúnyogok s legyek sokféle kórt terjesztettek, melyek közül a legszörnyűbb a malária volt, melyet akkor magyar betegségnek - „morbus hungaricus"-nak - tartottak. „A régi magyarok sárrétnek nevezték azt a vízjárta, pocsolyás területet, a hol a vadvizek beláthatatlan messzeségig terültek el, hol ingoványos rónák, semlyék, sás, káka, nád és sáserdők, puha pázsitú gorondok tették változatossá a terepet és a rajta libegő lápokat. Ezen a földön a törpe kőrisfák, a nyurga bokrok és a vizek melletti füzesek alig látszottak ki a náderdőből. Az a vidék kapta ezt a nevet, ahol a sudár sás, a káka és a nád egymás mellé sorakozott, de minden bokra külön-külön elszigetelt oszlopot alkotott; melynek talpa elhalt levelek, szárak, gyökértövek és rostok növedéke volt. Néhol a szilárd zsombékok tövében 20-30 cm vastagságban korhadt növényzettől eltakart mélységek tátongtak. A csalóka zöld pázsit alatt pár ölnyi mély víz és iszap lappangott. A szárazföldnek látszótalaj eleinte csak ingadozott, később süppedt, és ha egyszer beszakadt, lassanként elnyelte martalékát. Az áldozat mentül jobban evickélt és küszködött, annál lejjebb süllyedt, és az iszapos vízben levő hínárok és gyökerek lassanként összefonták a lábait és elmerült végleg. Elnyelte a fekete iszap és feje felett megjelent újra a zöld pázsit, a harangos virág és a széles lapulevél, hogy készen várja újabb áldozatát. Jó állat sohasem vetődött erre a tájra; csak a kivert rideg bika kereste fel néha, ha felbosszantották. Ez aztán eltévedve, beszakadva napokig ott bömbölt, amíg el nem nyelte a mocsaras süppedek. Egyes helyeken a víz nagy darab lápot vett a hátára, mely mint egy hajó lebegett a láp alatt elterülő élő víz felett, amit a föld diluviális anyaga nem engedett átszivárogni a föld alsó rétegeibe. A nád- és sáserdők között egy-egy sziget, más néven lapanyag, vagy ormágy emelkedett ki, mely egyetlen biztos hely volt a tengersok víz között. A sűrű berekben farkasok szoptatták sívó kölykeiket és undok vonítással szólaltak meg, ha a közelben emberszagot éreztek. A róka megbújva ólálkodott a bíbicfészek körül, és ha már jóllakott ugatása élesen hasította át a levegőt. Rút, hemzsegő kígyóbolyok robbantak szét a fő és apró sás között, ha feléjük élőlény közeledett. A zsombékokban farkatlan vízikutya csúszott-mászott, éktelen sikoltással utánozva az artikulátlan emberi hangot. Este, amikor az örök kékes köd leszállt, megkezdődött valójában a hamisíthatatlan mocsári élet. A békák milliós tömege lepte el a mocsár partosabb részeit és egyhangú, mélabús brekegésük — különösen csendes estéken, - messze távolra elhallatszott. A szúnyogok milliárdjai zúgtak a suttogó nádas felett és ebbe az egyhangú zúgásba a vízibika is hallatta búgásszerü, bánatos melódiáját. De éjszaka csendült fel igazán a rengeteg vízimadár dala is. A sirályok, gémek, szárcsák, gödények, vöcskök, vadkacsák, vadludak bukdácsolva, vagy repdesve fokozták a sárréti éjszaka zűrzavaros lármáját. Néha pedig emberi fülnek ismeretlen ijesztő hangok tarkították a mocsár vészt hozó éjjeli életét. A legmerészebb vadász is örült, ha ép bőrrel tudott kimenekülni ezen embertelen helyről. Az itt élő lakosság rémséges meséket regélt a mocsárban lakó sárkányokról és rejtekeik felől. Pedig nem voltak itt sárkányok, csak az ember előtt ismeretlen víziszörnyek
