Dunka Sándor - Papp Ferenc: A Berettyó vízgazdálkodásának és jeges árvizének története (Vízügyi Történeti Füzetek 17. Budapest, 2008)

A régi Berettyó vízgyűjtője a szabályozás előtt

Sáros-ér, valamint az ezekkel kapcsolatos Mérges- és Sarkad-erek vize.

8 A folyót két oldalt időszakosan - nagy szélességben - vizes, nádas területek követték, melyek Máta pusztánál megszűntek, de előbb még elhaladt Nánás határában Tedej pusztánál a Veresnád mocsár mellett. Máta és Medgyes pusztákon már csak elvétve lehetett találni vizenyős, nádas területet. Nádudvart Nyugatról megkerülve jutott a folyó Szentágota pusztára, ahol elvesztette medrét és szétterült a Berettyó Sárrétjének mocsárvilágába. A Hortobágy bővizű vízfolyás volt, 1743 és 1748 között malmokat is hajtott és gazdagon halásztak belőle.

9 A folyó széles medre és hatalmas kanyarulatai arra utalnak, hogy korábban valamelyik - Északkeleti-Kárpátokban eredt - nagy folyó, később pedig a Tisza is használta medrét. Több — a XIX. század elejéről származó — okirat is utal arra, hogy vize részben a Tiszából származott. Tudjuk azt is, hogy a Hortobágy környéke a középkorban sűrűn lakott volt. Előbb azonban (1241-ben) a tatárdúlás, majd a XVI. és XVII. században a török-tatár háborúk teljesen elpusztították azt a területet, melyen 12 nagyobb település nyomait még ma is megtaláljuk. A magyarság letelepedése után hat évszázadon át virágzó gazdaságot teremtett és folytatott, a két évszázadon tartó hadműveletek azonban tönkre tették ezt a gazdag területet, s kialakították Európa egyetlen olyan pusztáját, melyet a természet nem pusztának alkotott, hanem a háborúk tették azzá. A hadműveletek megszűntével már a XVIII. század elején kezdtek foglalkozni a Hortobágy pusztán csatorna építésével. Az Árkuson a szétfolyó vizek levezetése érdekében 1716-ban egy 5,34 km hosszúságú medret ástak. Az ezt követő vízügyi beavatkozások azonban a vízi szállítások érdekeit szolgálták volna. 1727-ben a Magyar Királyi Kamara megbízta Ternyey János nevű főintézőjét, hogy tegyen javaslatot egy Tiszadobnál kiinduló, a Méhes-ér, a Vörösnádas-fok és Mély-völgy nevű vízereken a Debrecen melletti Szepes pusztáig húzódó és a Berettyón át a Sárrétig haladó hajózható csatorna építésére. Ternyey 1727 augusztusában tárgyalt Benyei Mihály debreceni főbíróval, de nem tudtak megállapodni, mert a Kamara ingyen munkával akarta a csatornát megépíttetni. Lippen György nagyváradi földmérő fel is mérte a területet, a rajzokat is elkészítette, de a terv pénz hiányában nem valósult meg.

10 1764-ben ismét felvetődik a csatorna megépítésének gondolata. Debrecen Város Tanácsa meg is bízta az ohati inspektort, hogy árvíz esetén a Tisza bal partján kiömlő vizek útjáról kérdezze meg a hortobágyi gulyásokat. A gulyások válaszát az inspektor lejegyezte, sőt az elmondottakról a gulyások egy egyszerű térképet is készítettek. Szerintük a kiömlő víz először a Polgári Folyásra, majd az Egyház Feneke Fokára, ebből egy kis Canáliskán a Bodon Fenekére, onnan egy másik Canáliskán a Kis Kerecsére, onnan a Hosszú Laposra, majd a Szandalik Folyására, abból pedig a Hortobágyba megy. Azonban a csatorna építése ekkor is elmaradt.

11 Amint már említettük, a Tisza nagy árvizei a bal parti fokokon átbukva a Hortobágy folyón vonultak le a Hortobágy Sárrétjébe. 1846-ban azonban megkezdődött a Tisza Dr. Zottai Lajos: Debrecen vizei. Debrecen, 1935. 14-16. p. Dr. Papp Ferenc: A Hortobágy vízgazdálkodása, in: Kovács Gergelyné—Salamon Ferenc: A Hortobágy a nomád pusztától a Nemzeti Parkig. Bp., 1976. 24. p. Dunka Sándor: A Hortobágy medence régi vizei és a tógazdálkodás. Bp., 1996. 22-23. p. Dunka Sándor id.m. 23-24. p. és a Debreceni Déri Múzeum Néprajzi Adattára V. 42/4. sz. 5. lap