Dunka Sándor – Fejér László – Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)
A vízhasznosítások ügye a Közép-Tiszántúlon
ban, de a kút ekkor sem volt használható. Végre hosszas kísérletezés után csak 1845-re készült el a kút; s a tanács december 29-i ülésén állapította meg, hogy 22,5 öl (42,67 m) mélységben jó vizet találtak. Bár később kezdték, mégis hamarabb elkészült a Péterfia utcai kút. 1845. január 20-án jelentette BAYLER István tanácsnok, hogy a kút fúrása befejeződött és a CSÉCSI Imre professzor által végzett vegytani vizsgálat megállapította, hogy annak vize mosásra, főzésre és ivásra a piaci kút vizénél alkalmasabb. A tanács a jelentést tudomásul vette és további tapasztalatok szerzése végett a földrétegek vizsgálatát rendelte el. 1846. március 16-án pedig a Hatvan utcában újabb kút fúrására adtak utasítást. Ennek a kútnak a fúrási költségeihez már a lakosság is hozzájárult. Az udvari kamara 1847. január 13-án kelt engedélye alapján pedig a város a kutak karbantartására KÁLLAI József kútfúrót alkalmazta évi 250 forint fizetéssel és failletménnyel. 22 Reformkorból származó leírások szerint a Kistemplom előtt volt egy ásott kút, melyet egész nap vizet merítő lányok és legények vettek körül. „Különösen az esti órákban állja azt a sűrű néptömeg körül, s nem egynek kell óranegyedig várakoznia, míg a sor reá kerül, mialatt természetesen folynak a vastag tréfák, hangos kurjantások és kacajok, s mindez a kút körül ki nem apadó sárban. Mert a víznek lefolyást nem csináltak." 23 A tudósító jelentése nem pontos, mert a piacon ekkor már nem ásott, hanem fúrt kút adta a vizet. Természetesen a kutak vizének íze nem volt egyforma. A legjobb vizű kút bizonyára a Péterfia utcai lehetett, hiszen ez közel száz méter mély volt, s a Csécsi professzor által végzett vegytani vizsgálat is megállapította, hogy vizének minősége jobb a piaci kúténál. Valószínűleg ez utóbbi vizéből ihatott SZÉCHENYI István is, aki 1846. augusztus l-jén a tőle megszokott erős kritikával jegyezte be a naplójába: „... a városházán lakom ...A víz mint a ganajlé." Lehet, hogy már állott is volt az általa így leminősített víz, de az is biztos, az akkori kutak jelentős részének vize mamemigen felelne meg a „jó ivóvíz" feltételének. Az időközben végrehajtott karbantartások, tisztítások, esetleges mélyítések vagy szennyeződések miatt a víz minősége egyébként is állandóan változott. A városon kívül több jó ízű ásott kút volt, ezeket azonban félórás gyaloglással - lehetett csak elérni. Ennek ellenére a hozzájuk vezető utak mindig tele voltak vízhordókkal. Lányok, menyecskék, anyókák jöttek-mentek barna kőkorsóikkal, leginkább a Nagyerdő felé vezető úton. A kutak száma az 1850-es években újabb három fúrással hétre emelkedett, 1865-ig pedig három további fúrásról tudunk, igaz, ebből csak egy érte el célját. Ennek ellenére fontos ezt az időpontot megjegyezni azért is, mert 1865-ig - ZSIGMONDY Vilmos működésének kezdetéig - hazánkban mindössze 22 kút fúrásáról van adatunk, s ebből 10 kutat Debrecenben fúrtak. HALAVÁTS Gyula 1896-ban készített katasztere szerint 1866-ig a következő helyeken voltak kutak: a Piac (1841), a Péterfia (1845), a Csapó (1845), a Hatvan (1846), a Miklós, a Nagy-Mester utcákban, azután a Széchenyi utca végén, a kórház közelében (ez a kórház a mai autóbusz-pályaudvar környékén volt), a Szent Anna-téren, a Nagyváradi utcában (ma Petőfi tér) és a Nagyerdei fürdőben (1866). Kút építésével próbálkoztak a Kis-Mester (ma Bethlen) utcában is, de ennek vize élvezhetetlen volt, a Bárány (ma Teleki) utcában pedig a fúrást 45 öl (85,5 m) mélységben abba kellett hagyni, mert az előtörő folyós homokkal nem bírtak. Az alföldi artézi kutak létesítésében kiemelkedő jelentősége volt a két ZsiGMONDvnak, Vilmosnak és Bélának. ZSIGMONDY Vilmosnak köszönhető, hogy tudományos alapokra helyezte a hazai vízfúrások gyakorlatát. Komoróczy György: A reformkori Debrecen. A Hajdú-Bihar megyei Levéltár kiadványa 6. sz. Debrecen, 1974. 39-48.p. Antalffy Gyula: Reformkori magyar városképek. Budapest, 1982. 375-p.
