Dunka Sándor – Fejér László – Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)
A szocialista vízgazdálkodás korszaka a Közép-Tiszántúlon
mérnökei még akkor sem kaptak megbízást lakossági célú vízellátó létesítmények, vízművek tervezésére, ha azok egyébként vízhiánnyal küszködtek, vagy közüzemi vízművel sem rendelkeztek (mint pl. Nyítegyháza, vagy Békéscsaba megyeszékhelyek). Abban az időben Debrecen volt az egyetlen, ahol a város is kapott ivóvizet. Történt ugyanis, hogy a város vezetői a P8-as számú penicillingyár telepítésekor ígéretet tettek a döntéshozóknak, kielégítik a gyár vízszükségletét. A vízigények azonban magasabbak lettek az eredetileg tervezettnél, s a városi vízmű ezt nem tudta teljesíteni. Az időközben felépült gyárat nem lehetett a kellő mennyiségű víz nélkül üzembe helyezni. Ezért lóhalálában meg kellett tervezni a gyári vízművet. A nagy sietségnek köszönhetően sikerült elérnie az OVH illetékeseinek, hogy ne a gyár napi néhány ezer köbméteres igényét vegyék figyelembe, hanem azt jócskán (napi 14 000 m 3-rel) megnövelve tervezzék meg a város Nagyerdő II. sz. vízműtelepét. 27 Debrecen ivóvízellátását napjainkban három rétegvíz bázisra telepített vízmű (az I., IL, IV.) és a Keleti-főcsatorna vízbázisára telepített felszíni vízmű biztosítja. Ez utóbbi a balmazújvárosi vízkivételi mű segítségével üzemel. Az ipari vízellátás helyzete az 1960-as években nem volt meghatározó a tetület életében. Az itt működő üzemek együttes frissvízigénye az országos szükségletnek mindössze 0,4 %-a volt. Ennek a napi 20 670 m 3-nek 14 %-át a felszíni vizekből, 63 %-t mélységi vizekből, 23 %-át pedig a vízműről biztosították. Már akkor is általános volt a panasz, hogy a nagy fogyasztás a vízpazarlásnak tudható be, mett csaknem minden üzem hűtővízként ivóvizet használt. A lakosság pedig szintén nem volt érdekelt a takarékosságban, mert a többségben lévő állami bérlakások vízfogyasztását a helyi ingatlankezelő vállalat fedezte, és a vízdíjak benne voltak a nem túl magas bérleti díjban. A TTVK az ivóvízellátás fejlesztésének programjában halaszthatatlannak ítélte Hajdúszoboszló és Hajdúböszörmény városi vízmüveinek kiépítését. A sűrű és többszintes beépítettség miatt ugyanitt a korszerűtlennek tartott közkutas vízellátás megszüntetését javasolták. Ami a hajdúnánási, berettyóújfalusi, püspökladányi és szeghalmi kisvízműveket illette, szóvátették azok viszonylag magas létesítési és üzemeltetési költségeit, nem hallgatva el, hogy műszaki és közegészségügyi szempontból is kifogások merülnek fel velük kapcsolatban. Ugyancsak gondok voltak a terület csatornázottságával kapcsolatban. A központi kérdés itt is Debrecen helyzete volt. A város csatornázása és szennyvízkezelése tárgyában 1963-ban összehívott ankét 28 szomorú megállapításokat tett. SZÁSZHELYI Pál vízügyi főigazgató-helyettes a következőképpen jellemezte a helyzetet: „A város maximális napi szennyvize 30 000 m 3 . A csatornahálózattal kiszolgált lakosság mintegy 70 ezer fő, az összes lakosság 63 %-a. A csatornahálózat hossza 92 km, amely a város területének 30 %-át hálózza be. A szennyvíztisztító telep a város délnyugati területén 4 db ülepítömedencéböl és kb. 22 kh [13 ha] kiterjedésű oxidációs tóból áll. Az eredeti tervek szerint 90 l/s szennyvízre tervezték. Ma már a szennyvíztelep és csatornahálózat is rendkívül túlterhelt és korszerűtlen. Jellemző a helyzetre, hogy az oxidációs tóból kifolyó víz oxigéntartalma 0. A jelenlegi magas sótartalmú szennyvizek befogadója a Tócó, amely a rosszul kezelt szennyvizek folytán évtizedek óta inkább egy bűzös nyílt szennyvízcsatorna, mint élő vízfolyás, mely a várostól kb. 30 km-re lévő Hajdúszováton is kellemetlen bűzt terjeszt. " Péter Gábor főmérnök visszaemlékezése. (Fejér László szerk.: Vizeink Krónikája, Bp., 2001. 228. p.) Debrecen város csatornázása és szennyvízkezelése. Budapest, 1963. május 9-10.
