Dunka Sándor – Fejér László – Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)
A szocialista vízgazdálkodás korszaka a Közép-Tiszántúlon
történt némi haladás. Ekkor alakult meg a terület nagy részét bérlő Bocskai Halászari Tsz. (HTSz) Hajdúszoboszlón. A HTSz már kezdetben nagyon vonzó volt, mert az átadott hal értékének 70 %-át azonnal kifizették. A terület északkeleti részét a nyíregyházi Alkotmány HTSz, a déli és délkeleti részét pedig a gyomai Viharsarok Halászati Szövetkezet bérelte. A természetes vizek halászata azonban új kihívásokkal kellett szembenézzen. A vízfolyások tavaszi kiöntése után az apadáskor és az öntözőcsatornák üzemen kívül helyezésekor jelentős mennyiségű halivadék „kintrekedt", amit azután vagy elvittek az illetéktelenek, vagy víz hiányában elpusztultak. De nem csak ezzel a gonddal kellett megküzdeniük a halászoknak. Az ipari üzemek szennyezése is jelentős károkat okoztak a szövetkezeteknek. A tiszavasvári Alkaloida Gyár a Hortobágy és a Keleti-főcsatorna felső részét, a debreceni és hajdúszoboszlói szennyvizek pedig a Korpád-eret fertőzték meg nem egy alkalommal. Ami a tógazdálkodást illeti, ennek gyökerei a múlt század elejéte nyúlnak vissza. LANDGRAF János kultúrmérnök, a Halászati Felügyelőség vezetője az elsők között létesített kapcsolatot a szikesek hasznosítása, az öntözés és a halgazdaság között. Landgraf szerint megfelelő terepadottságok esetén a szikes területek hasznosításának egyik legjobb módja a pontyos halgazdaság kiépítése. „A halgazdaság tulajdonképpen átmenetetjelent éspedig olyant, amelyik nagyban könnyíti a rétöntözés terjedését... Bizonyos azonban, hogy attól a perctőlfogva, amint a területet vízzel borítani lehet, a szik megszűnt meddő lenni! " 46 A Hortobágyi-halastó eredetileg a Hortobágy öntözéses hasznosításakor került szóba, amikor Debrecen városa az 1910-es évek elején egy 3000 kh szikes terület legelőöntözési hasznosításáról kezdett tárgyalásokat a kultúrmérnöki hivatallal. 47 Időközben az elképzelések megváltoztak, s a habotú alatt elkezdett beruházás már a tógazdaság megszületését eredményezte. A két háború közötti időszakban létesültek ugyan halastavak, így pl.: a pocsaji Nagyéttó, a Konyári-tó és az egyeki Morotva-tó, de ezek nem tekinthetőek igazi halastavaknak, mert csak egy-egy belvízfolyás elrekesztett ágai voltak, melyből az elszaporodott halakat időnként kifogták. A szocialista kotszakban nagyságrendileg a legnagyobb halgazdaságot (a Hortobágyi-halastavat) a Hortobágyi Állami Gazdaság üzemeltette. Az 1959 óta kezelésébe tattozó tavakat 48 elsősorban olyan szikes talajokra telepítették, amelyek más mezőgazdasági hasznosításra nem voltak alkalmasak, még rizstermesztésre sem. A tavak vízellátását a Halastói-tápcsatorna és a Keleti-főcsatorna biztosította. A halgazdaságok üzemeltetése a Tiszántúlon járulékos formában is elterjedt volt. A rizstelepi haltenyésztés 1954-ben kezdődött meg Nádudvaron és Hajdúnánáson. A nádudvari tsz-ek ivadékot, a hajdúnánásiak pedig anyahalat telepítettek. Kezdeti sikerek után azonban mindkét helyen abbamaradt a próbálkozás, mert a tsz rizstelepek helye évről-évre változott, legfeljebb három évig volt egy-egy helyen. A halászati átalakítás ugyan nem jelentett különösebb anyagi terhet, de a kiegészítő létesítmények és berendezés (teleltető, ívató) már olyan költségeket jelentett, hogy három évre telepíteni már nem volt kifizetődő. Arról a nehézségről már nem is beszélve, hogy a halakat nem nagyon lehetett megóvni a rizsgyomlálóktól és a rizsaratóktól. LanágráfJános: Halgazdaság és öntözés, mint a szikes talajok javításának eszközei. Köztelek, 1905. febr. 1. Dunka S.: A Hortobágy-medence régi vizei és a tógazáálkoáás. Vízügyi Történeti Füzetek 14.sz. Bp., 1996. A Hortobágyi Halastó 16 tóból és a hozzá tartozó teleitetőkbői állt. 1951-ben egy reverzibilis szivattyútelepet építettek, ami lehetővé tette a legkisebb tiszai vízállás idején is a tavak táplálását.
