Dunka Sándor – Fejér László – Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)
A vízhasznosítások ügye a Közép-Tiszántúlon
Mivel az elkészített hálózat nem érte le a kívánt eredményt, BEREGSZÁSZI Pál és SOMOGYI Károly mérnökök felülvizsgálták a rendszert, s vizsgálatuk eredményét 1852. augusztus 20-án jelentették a városnak. A jelentés megállapította, hogy az alapvető hibát még 1820-ban a tervek készítésnél követték el, amikor megfelelő szintezési térkép nélkül terveztek. Emiatt a szükséges esésviszonyokat sem tudták biztosítani. A Hatvan, Péterfia és Csapó utca minden vize a Miklós utcai csatornába, onnan a „Nagy Tóczói főcsatornába" folyt, ezt viszont nem lehet befödni a felhalmozódó iszap miatt, mert a Hatvan és Német utcai csatornák esése csekély, 260 öl [493 m] hosszúság mellett mindössze 6 hüvelyk [16 cm], emiatt tespedés következik be, tehát csak minden évben megásható nyílt árkok által lehet a lefolyást biztosítani. Ezért 1855. november 23-án a tanács új tervek alapján rendelte el a munkák folytatását. 1862-63-ra befejezték a hálózat kiépítését, mely most már igazodott a város szintezéséhez, a Tócó gátjaihoz és a Tócó folyásához. 37 A megépített mintegy 20 km hosszú csatornahálózat, mind a belvárosban található állóvizek, mind pedig a szennyvizek elvezetésével jelentősen javította a belváros közegészségügyi helyzetét. Ettől az időtől kezdve állandó jellegű tóvá vált a lovászzugi terület, amelyet - mint természetes mélyedést - a városból elfolyó vizek folyamatosan táplálták és fokozatosan feltöltöttek. A város fejlődése során azonban egyre több gondot jelentettek a téglából épült csatornák hiányosságai. A kis szelvényméretek miatt esőzéskor a szennyvizeket nem fogadták be, és a nem lehetett a mellékvezetékekkel a hálózatot fejleszteni. Mivel a csatornát elsősorban belvizes területekről vezették a Tócóig, sok benépesülő utca csatornázatlan maradt. Alig készült el a hálózat, máris egyre erőteljesebben jelentkezett a további fejlesztés igénye. A város csatornázására 1876-ban készítettek is egy részletes tervet, s abból a koncepcióból indultak ki, hogy sokkal gazdaságosabb egy teljesen új hálózat kiépítése, mint a meglévő csatornák felhasználásával történő bővítés. A terv megvalósítását azonban elhalasztották, miközben a kényszer hatására épített újabb és újabb ideiglenes csatornák építésével fokozták a hálózat rendszertelenségét. 38 A város szenny- és csapadékvize akkoriban minden tisztítás nélkül került a Tócóba. A helyzet nem sokat változott a 20. század elejéig, amikor 1912-1913-ban - a vízvezetékhálózat kiépítésével egy időben — megkezdték a város korszerű szennyvízhálózatának kiépítését is. 39 A csatornázással kapcsolatban a városi hatóság úgy intézkedett, hogy az ötszörös higítású szennyvíz minden tisztítás nélkül bevezethető a Tócóba, míg az ennél töményebbeket előszót ülepíteni kell, s csak utána vezethető be a befogadóba. Hiába volt 37 Komoróczy id. mű 39-48.p. 38 A századfordulós szemtanú, a további lábjegyzetben említett Pirovits Aladár a következő képet festi a helyzetről: „...Es ezzel a helyzettel állítsuk szembe a mi alföldi városunkat Debreczent, ahol szalmásszekerek, takarmányos kocsik, marha, sertés és juh-csordák járnak az utczákon, s ahol a pörge kalapos cívis gazda 6-os fogata üget,... Azt mondják a város intéző körei, hogy igen nagy akadályokkal kellett megküzdeni, amidőn a városi hatóság testülete azzal a gondolattal foglalkozott, hogy a város rendszeres csatornázással láttassék el. Es ez érthető, ha figyelembe vesszük, hogy a lakosság nagy része a modern hygienia követelményeivel szemben még rideg és közönyös. " 3J A debreceni szennyvízcsatornázási terv kritikáját Pirovits Aladár budapesti mérnök foglalta össze „A városcsatornázás és vízellátás ..." c. könyvében, amely a fővárosban jelent meg 1903-ban.
