Dunka Sándor: A Hortobágy-medence régi vizei és a tógazdálkodás (Vízügyi Történeti Füzetek 14. Budapest, 1996)

A HORTOBÁGY HASZNOSÍTÁSÁNAK JÖVŐJE

kiáradt vizének a Hotobágy-medencében történő tarozásáról határozott. Ennek a víztározásnak még nem volt nagy jelentősége, de legalább megindult valami. Az „öreg tavak" több mint 20 millió m

3 vizet tároztak. Pedig, - amint láttuk, éppen a legnehezebb években, - az első világháború idején fogtak hozzá a megvalósításhoz. S az akkori tulajdonviszonyok rendezetlensége miatt a halastói tápcsatornának és lecsapoló csatornának még három évtized múlva — 1947-ben - sem volt vízjogi engedélye. Ugyanilyen nehéz körülmények között, - a második világháborút követő évtizedbenépült ki a tiszalöki öntözőrendszer is. A szabályozások, ármentesítések és lecsapoiások azonban nemcsak a gazdasági fejlődést segítették, hanem megteremtették a feltételeket a szikes területek talajának megjavításához és az öntözőrendszerek kiépítéséhez. A Tisza-völgy rendezése kétségtelenül beavatkozás volt a természet rendjébe, s ha nem is okozott tragédiát, mindenképpen ökológiai változást eredményezett, kedvezőt és kedvezőtlent egyaránt. Ebben a megváltozott helyzetben mindenképpen meg kell találni az összhangot a vízgazdálkodás fejlesztése, a terület gazdaságos hasznosítása és a természeti értékek védelme és fejlesztése között. Erre most egyre több lehetőség kínálkozik, mivel egy kormánydöntés alapján az „öreg tavak" tulajdonosa a jövőben a Hortobágyi Nemzeti Park lesz, s a Hortobágyi Halgazdaság Rt., mint haszonbérlő fogja rajtuk a haltermelést folytatni. Ezek a tavak tehát példaként szolgálhatnak arra, hogyan lehet eredményesen haltermelést folytatni a természetvédelmi érdekek sérelme nélkül. Ugyanez megvalósítható a mezőgazdaság más ágazataiban is. A mai gazdasági helyzetben nem lehet cél nagy költséggel minden szikes terület termőfölddé történő átalakítása. Fokozottan vonatkozik ez a Hortobágy szikes legelőire, ahol a szikes területek állat és növényvilágának megmentése éppen olyan fontos, mint a terület hasznosítása. A minőségi áruk iránt egyre igényesebb európai piac azt mutatja, hogy ma már jó ára lenne a hortobágyi pusztán legeltetett szürke marhának, a rackajuhnak, a ridegen tartott sertésnek, a honosított nóniusz kancáknak és méneknek. Ezeknek az állatoknak a törzstenyészete a Hortobágyon ma is megvan. Gazdasági szempontból különösen kiemelkedő jelentősége lenne ezen törzsanyag szaporításának, hiszen a szükséges legelőterületek gravitációs úton történő öntözéséhez a lehetőségek ma is adottak. Ha száraz időszakokban csak kétszer, vagy háromszor árasztanák el a területet, az állatállomány számára máris kitűnő legelőt tudnának biztosítani a természetvédelmi érdekek sérelme nélkül. A Hortobágy folyó bal partját a Keleti-főcsatornából a K-IV. és a K-VI. öntözőfürtökön, a Kadarcs-Karácsonyfoki, a Vajdalaposi csatornán, a folyó jobb partját pedig az eredeti vízhozamra felújított Nyugati-főcsatornából a Bágy-Szandalik, a Cserepes-Papéri csatornán, az N-XIV. főcsatornán és az Árkus vízfolyáson öntözni lehetne. De nem elvetendő gondolat lenne a Borsósi duzzasztó megvalósítása sem. Ezzel megvalósulhatna a természetvédelem kívánsága is, s a Hortobágyon olyan állatfajokat tenyésztenének, melyek 150 évvel ezelőtt is ott legeltek, gazdaságosan oldódna meg a Hortobágy puszta hasznosítása, s valóra válna a debreceni polgárok század eleji álma: a harmincezer holdas öntözött legelőt újra gulyák, juhnyájak, kondák és ménesek népesíthetnék be. Sokat lehetne tenni a puszta hasznosítása és természeti értékeinek megőrzése tekintetében más területeken is, csupán a múlt terveit, programjait kellene elővenni, s a megváltozott viszonyokra alkalmazni. Tudjuk, hogy a hortobágyi halgazdaság az 1920as években Közép-Európa legnagyobb és legkorszerűbb tógazdasága volt. Már ez a múlt is kötelezne, hogy a halászat tovább fejlődjön. A halászat fejlesztése érdekében érdemes lenne megvizsgálni tározótavak létesítését a medencében, melyek vizét a puszta öntözésére is fel lehetne használni, s a vízutánpótlást a főcsatornákon keresztül biz-