Koroknai Ákos – Schlégel Oszkár: A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű és elődvállalatainak vízgazdálkodása 1808-1918. (Vízügyi Történeti Füzetek 11. Budapest, 1978)

II. Az ipari vízhasználatok általában és a Rimamurány— Salgótarjáni Vasmű elődvállalatainál a vízjogi törvény életbeléptetéséig (1885) A bányászat és kohászat a vízerőt már igen korán a szolgálatába állította, s a vas- ill. hámor-ipar ipari vízhasználata sokáig a vízierőhasznosítást jelentette. * Bár a vasolvasztó telepek már a X—XII. században vízközeiben, patakok mellett keletkeztek az ekkori bucakemencék még nem hasznosították a termelésben a vízerőt. A vízerőhasznosítás elterjedése a kohászatban a XII. sz. második felére tehető. Fejlődése hazánkban a XIV. sz. közepétől követhető nyomon — legalábbis részben — a betelepített német szakmunkások hatására, A vízerővel hajtott fujtatókkal egyre nagyobb és jobb minőségű vasbucákat állítottak elő. A vízerő alkalmazása — mint később az első ipari forradalom idején a textiliparban — a bányászat és kohászat fejlődésében is új korszakot nyitott. A víz a vasipar nélkülözhetetlen eszköze, előfeltétele lett. Szerepét változtatva, de jelentőségét egyre fokozva, a víz jelen volt a faszéntüzelésű nagyolvasztók, a koksztüzelés és kavarás korszakában és jelen van a vaskohászatban, a nagyipari acélgyártásban is. Hasonlóképpen növekedett a víz jelentősége a XIII. sz. elejétől lassan különváló vasfeldolgozó iparban (hámorokban, később hengerműveknél) is. A XVI. sz. második felétől kimutathatóan vasgyártással foglalkoztak: Rozsnyón, Berzétén, Sajóházán, Betléren, Alsósajón, Oláhpatakán és Nagyrőcén stb. A hazai vasipar fejlődése, a fennmaradt írásos emlékek alapján — különösen a XVIII. sz. közepétől követhető nyomon. Az 1950-es években fellendülő kohászattörténeti kutatások részletesen feltárták a XVIII. században működő kohók és hámorok termelésének és vízhasználatának jellegzetes problémáit. A vashámorok vízikerekei többnyire felülcsapók és viszonylag kis átmérőjűek voltak, amivel nagyobb fordulatszámot érthettek el. Ahol lehetőség adódott, mint pl. a Pest megyei Szokolyahután, a kerékre vezető víz kinetikai energiáját is kihasználták. Nagyobb esésnél a vizet ferde surrantókkal vezették a vízikerékre. Az olvasztók és ihámorok vízszükségletének fedezésénél nagy hongsúlyt kapott — főleg az egymás közeiében vagy közös tulajdonban levő hámoroknál — a vízhasználat szabályozása. Ezzel a hámoros céhek szabályzata foglalkozott. (Az alsómecenzéfi hámoros céh pl. 1779-ben megtiltotta, hogy Balázs Márton és Gedohn Lőrinc hámorosok — közös hámorukban — a vizet egymás elől felfogják.) A hámorokat Kiszely Gyula öt szempont szerint: a vízikerékrendszer, a kalapácsok típusai, a hámorok elhelyezése, a kovácsolási művelet és a gyártmányok alapján osztályozta. A vízikerékrendszer szerint megkülönböztethetők: alulcsapó (vályús), felülcsapó és oldalt csapó vízikerekekkel működő hámorok. Elhelyezés alapján pedig a vízparton álló egyes és kettős hámorokról beszélhetünk. (Az ipari vízhasználat szempontjából a többi osztályozási szempont csak másodlagos.)