Koroknai Ákos – Schlégel Oszkár: A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű és elődvállalatainak vízgazdálkodása 1808-1918. (Vízügyi Történeti Füzetek 11. Budapest, 1978)
A Kultúrmérnöki Hivatalnak a malmok kártérítési igényével kapcsolatos szakvéleményével elégedetlen RMST méltatlankodva írta az alispánnak: ,,Engedelmet kérünk, de az olyan kultúrmérnöki vélemény, amely — mint az indokolás mondja — csak bemondásra, kijelentésekre és nem mérnöki tudományra van alapítva, édes keveset érhet." Az RMST lehetetlennek minősítette, hogy a sajószentpéteri malom, mely 22—25 km távolságra működött a Sajónémetiben levő vállalati vízkivételi műtől, kártérítési igénnyel lépjen fel, nemkülönben a közbülső putnoki, barcikai, berentei malmok tulajdonosai. Az RMST hivatkozott a Földmüvelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium 1885. évi 45 689. sz. rendeletére, mely az újabb vízhasználatok engedélyezésénél csak a közvetlen szomszédok panaszának adott helyt. Tagadta azt a jogot, „mintha egyik-másik vízimütulajdonosnak a Sajó egész vízmennyisége hatóságilag rendelkezésére volna bocsátva, mert ilyen nincs és nem lehet." Az RMST érvényre kívánta juttatni a vízjogi törvényeknek azt az intézkedését, mely szorint mindenki csak a számára szükséges és hatóságilag engedélyezett vízmennyiséget használhatja, a többletvizeket pedig nem monopolizálhatja. A hivatkozott rendeletnek 4. §-a a vízhasználatok engedélyezésénél ugyanis kimondotta, hogy „megnevezendők mindazon érdekeltek (felső, alsó és szemben fekvő szomszédos birtokosok, községek, társulatok, vasutak vagy más vállalatok), kik a létesítendő munkálat vagy vízhasználat által közvetve vagy közvetlenül érintettek". A rendeletnek ez a passzusa tehát ellentétes magyarázatokra adott lehetőséget, jóllehet a 49. § már egyértelműbben fogalmazott: „Amennyiben a vízfolyások, melyek vizének használatára engedély kéretik, nem ömölnek bővizű folyókba, hanem a fő folyókon levő használatoknak a mellékfolyók vizére is okvetlenül szükségük van — egyúttal az is kimutatandó, hogy a mellékfolyó vizének esetleges elvonása, mily befolyással lenne a főfolyó víziműveire és vízhasználataira és ezen hatás, mely partnál vagy vízimünél válik el hanyagol hatóvá. Csak azon vízmennyiség engedélyezhető, mely az ily módon megállapított vízszükségleten túl, mint felesleg mutatkozik." A rendelet különféle értelmezési lehetősége miatt foglalt állást 1911-ben újólag a Földművelésügyi Minisztérium, hogy az ilyen esetekben csak a felesleges vízmennyiség hasznosítható. A vállalat álláspontja így a molnárokkal szemben az volt, hogy bányavizeinek a Sajóba juttatásával több vizet ad le, mint amennyit kivesz. Zorkóczy gyárigazgató a vezérigazgatótól kapott intencióinak megfelelően, mégis azt közölte a kulturmérnökséggel, hogy az ózdi gyár a Sajóból átlag csak 83—85 l/s vizet emel ki, melyből 50 l-t bocsát vissza csurgalékvízként a Hangonyba. Ezen felül az ózdvidéki bányákból összesen 24 l/s víz kerül a Sajóba (a mocsolyási bányából 4—4 l/s). Az ezt követően kiadott engedélyokiratban végül elutasították a molnárok fellebbezését. A vízimű felülvizsgálata 1909. július 11-én történt meg. A sajóparti víziművet bejegyezték a vízikönyvbe. A molnárok újabb panaszára azonban az ügy a minisztériumba került. A minisztérium 1911-ben felfüggesztette az engedélyokiratot. Új végzés meghozatalára és új kártalanítási eljárásra utasította az alispánt. A Földművelésügyi Minisztérium döntése a vízimű építését és a kártalanítást újra összekapcsolta. A minisztériumi döntést legfeljebb az menthette, hogy a különféle időpontokban adott különböző kultúrmérnöki szakvélemények olyannyira eltértek egymástól, hogy a sajóparti vízkivételi mű ügye teljesen összekuszálódott. Újabb vízhozamméréseket végeztek, melyek eredményéről az Országos Vízépítészeti Igazgatóság számolt be. Az RMST az új eljárásba nem nyugodott bele. Nem helytálló véleménye szerint a vízjogi törvény nem a vízelvonás kártalanítását, hanem a területkártalanítást ítélte meg. A kártalanítás mindenesetre központi kérdéssé vált. Évekig azon folyt a vita, hogy több vagy kevesebb víz folyik a Sajóban a vízkivétel után, mint előtte, ha az RMST az ózdvidéki bányák bányavizét is a Hangonyba ereszti. A hosszú vita számtalan mérést eredményezett, amelyekből ma jól rekonstruálható az ózdi gyártelep vízmérlege. Az 1925. évi alispáni véghatározat ó évi megfigyelésre támaszkodva megállapította, hogy a Sajóban évente 182 napon át 5,47 m 3 /s-nál kevesebb
