Koroknai Ákos – Schlégel Oszkár: A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű és elődvállalatainak vízgazdálkodása 1808-1918. (Vízügyi Történeti Füzetek 11. Budapest, 1978)

rületek (pl. a Tiszántúlon) a „ridegmarha-tartáson" és „rétségi gazdálkodáson" kívül mindennemű gazdasági hasznosításra alkalmatlanná váltak és gátolták a piaci konjunktúra átalakuTásával időszerűvé vált szántóföldi termelés (,,majorsági gazdálkodás") fejlődését. Vízimunkálataink történetének tanúsága szerint az említett érdekellentétek szinte a 19. sz. derekáig akadályozták a vízszabályozások-lecsapolások fejlődését. A haladás első jelei a II. József-féle felvilágosodás állam- és jogszemléletében mutatkoznak: a 18. sz-i kir. rendeletekben, az 1790-es országgyűlés munkálataiban és főleg az 1805. évi XVII. tc.-ben, mely a kényszertársulás elvének kimondásával súlyos csapást mért a feudális magántulajdon elvére és lehetővé tette első eredményesen működő vízitársulatunk: a Sárvízi Nádor-Csatorna társulat megalakulását.* Csak a reformkor nemzedéke ismerte fel, hogy a vízügyekkel való alkalomszerű törvényhozási intézkedések helyett: a vízjog egységes összefoglalására, a kialakult joggyakorlat tételes szabályozására lenne szükség. Az erre vonatkozó törekvések, néhány kezdeményező lépés után, az OMGE keretében 1846-ban készült törvénytervezetben öltöttek formát. A terv elsősorban a mezőgazdaságfejlesztés aktuális feladatait kívánta szolgálni, de általános érvényű alapelve volt, hogy „minden nemzetnek joga és kötelessége, hogy törvényeit a kor szükségleteinek és igényeinek megfelelően korszerűsítse és továbbfejlessze ..." A szabadságharc bukása miatt, a reformkor egyéb kezdeményezéseivel együtt, ez a terv is elsikkadt, és bár 1867-ben (osztozva a kor legjobbjainak illúzióiban, hogy ti. a kiegyezéssel ott kell és lehet folytatni a reformkor megszakított munkáját, ahol 1849-ben abbamaradt) ezen a téren is akadt valaki: Micskey Imre a vízügyi szolgálat ekkori vezetője, aki újra napirendre tűzte a vízjog kérdését... De rendezése a parvenü honatyák egyéb irányú érdeklődése és elfoglaltsága (a gründolási és vasútépítési láznak nevezett járvány fellángolása) miatt, mint „mellékes" kérdés ismét halasztást szenvedett. Az ármentesítéssel és árvízkatasztrófákkal kapcsolatos problémák előtérbe kerülése ismét a pillanatnyi feladatok alkalomszerű megoldása felé terelte a törvényhozás munkáját (az 1879: XXXV. tc.-től egészen az 1885: XXIII. tc.-ig). A törvények megalkotásának körülményeit pedig leginkább a szegedi árvízkatasztrófáért való állami felelősség elhárítására és az ebből eredő feladatok csökkentésére való törekvés jellemezte. (Vagyis e törvényekben az állam és az érdekeltség viszonyának (a társulatok jogainak és kötelességeinek) szabályozása került előtérbe.) Ilyen körülmények között érthető, hogy a színre lépő új vízfelhasználó: a kialakuló tőkés nagyipar nem tudta igényeit érvényesíteni, hiszen valójában képviselői még maguk sem voltak tisztában saját objektív szükségleteikkel sem. A törvényelőkészítés munkája ugyanis még a kiegyezés légkörében kezdődött, amikor még nemcsak ezek az igények nem votlak megfogalmazhatók, hanem egész gazdasági fejlődésünk várható tendenciái sem voltak előre láthatóak és felmérhetőek. (De része lehetett az új igények figyelembevételének elmaradásában a kialakult jogszokásra támaszkodó, .annak kodifikálására törekvő jogászi szemléletnek is — mely már rég eltávolodott a reformkor haladó gondolkodásától és nem gondolt arra, hogy az egyszer már megfogalmazott paragrafusokat — a „kor követelményeinek megfelelően továbbfejlessze . . .") A történeti kép teljességéhez tartozik, hogy — haladó szellemű gazdaságpolitikusok és kiváló tudósok kezdeményezésére — a törvénytervezet előkészítése idején került napirendre a mezőgazdaságfejlesztés újjáélesztett reformkori törekvései keretében: az öntözés kérdése is. A törvényhozás még ennek érdekeit sem tudta felfogni és érvényesíteni. Teljesen hamis volt és így hatástalan is maradt az ipari szervezetek képviselőinek az az érvelése, amikor valamiféle ipari-mezőgazdasági ellentétről beszéltek és a törvénytervezet hibájából a mezőgazdaság pártolását, előnyben részesítését rótták fel. (Ezzel kapcsolatban elég csak az ún. „vasárnapi öntözési jog"-ra a törvény egyik legabszurdabb tételére utalni, mely esetén a régi malomjogok és az öntözési igények ütközése a hét hat napjának ipari vízhasználatával szemben csupán a hét egyetlen napján, vasárnap, engedélyezte az öntözést! A leg* Történetírásunk ettől számítja nemcsak a reformkori, de általában az újabbkori magyar vízimunkálatok kezdetét; sikerei pedig elsősorban Beszédes József műszaki munkájának eredményeként váltak ismeretessé. Azt azonban mind ez ideig nem vette észre senki, hogy a haladásért milyen óriási árat kellett fizetni: az osztrák piac és a hazai nagybirtok érdekében, a „kisebbségben levő" kisbirtokosság (a kisnemesi, közbirtokossági és jobbágyi gazdaságok) rovására végzett munka a terület népességének teljes gazdasági tönkretételével — és kihalásával! — járt: az ősi „ártéri gazdálkodás" természeti feltételeinek megsemmisítésével, szinte a földet húzták ki a lábuk alól . . . Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt. Bp. VIZDOK, 1973. 74 p. 18 á. (Vízügyi történeti füzetek 6.) — U.ő: Duna-mente népeinek ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítés befejezéséig. Szekszárd, 1975. 480 p. ill. (Tanulmányok Tolna megye történetéből. VII. Szerk. K. Balog János.)