Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja III. rész, A vízgazdálkodás eredményei 1945-1975-ig. (Vízügyi Történeti Füzetek 10. Budapest, 1976)

2. A „Tiszavölgy rendezésének" befejező szakasza

lyó sodorvonalát (a kisvízi szabályozás vonalát) és (középvízi) szabályozási vonalát még az általános szabályozási terv alapján határozták meg. Az alkalmazott szabályozási módok és eszközök pedig — úgymint az iszapoló rőzseművek, sarkantyúk és a kotrás, valamint a rőzsepokróc, lábazati kőszórás és a partvédőművek stb. — ugyancsak évszázados tapasztalatok alapján alakultak ki. Bár a gyakorlatban bevált elveket és módszereket általában helyesen és következetesen alkalmazták — az eredmények nem mindig álltak arányban a ráfordított munkával. Ennek fő oka az volt, hogy a folyamszabályozást, mint amely „nem termelő tevékenység" védelmi jellegű munkának tekintették s nem megelőzésre, a káros jelenségek bekövetkezésének megakadályozására, hanem csupán a már fellépett elfajulások megszüntetésére törekedtek. Ráadásul a munka — az anyagi eszközök hiánya miatt — mindig csak a legveszélyesebb pontokra, vagy rövid szakaszokra (a legrosszabb gázlók megszüntetésére, a veszélyeztetett települések, gátszakaszok védelmére) korlátozódott. Ha ritkán készült is terv hosszabb szakaszok kis- és középvízi szabályozására — annak végrehajtása évekig elhúzódott. (Kvassay korai kezdeményezése: a távlati programok szerinti munka az I. Világháború után ismét lehetetlenné vált, sőt szinte teljesen feledésbe merült.). Az újjászervezett vízügyi szolgálat folyószabályozási tevékenysége 1948 után is a járt úton haladt: a hagyományos elveket követte és módszereket alkalmazta. A bevált megoldások ugyanis jól megfeleltek a folyó nagyvízi szabályozása után kialakult egyensúlyi helyzetnek, a folyó természetének. Az említett korlátok miatt azonban eredmények csak a partbiztosításnál mutatkoztak, a gázlók száma nem csökkent — csak a helyük változott.