Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja II. rész, A rendszeres szabályozások kora (1846-1944) (Vízügyi Történeti Füzetek 9. Budapest, 1975)
3. Lecsapolások és belvízrendezések (1878—1944) - 3.2. A Tisza bal parti vízrendezések
A múlt század kilencvenes éveiben a mederszabályozási munkák hatására — az örvény—abádi öblözetben — a cserőközi és dinnyésháti (abádi) holt-ágban a feliszapolódás erősen megnőtt és az érfüi zsilipnél a gravitációs bevezetés lehetősége megszűnt. Ezért Ruttkay a szőlősi belvízi ártér vizeit az aranyosi kanyar fölött, a Nagyfoki-főcsatornát pedig — 3. sz. főcsatorna révén — összekapcsolva a derzs—abádi területek (érfűi) csatornájával —• a dinnyésháti átmetszés fölött, a ,,Vakvár" nevű magaslat mellett kívánta az élő Tisza medrébe torkoltatni. Mindkét torkolatban zsilipet és átemelő szivattyútelepet is tervezett. Ez a helyes megoldás azonban csak a felszabadulás után valósult meg. Addig a Kisfoki Főcsatorna és a Nagyfoki I. és II. csatorna továbbra is a Cserőközi Holt-ágba szállította vizét. Csapadékos időben, hosszan tartó tiszai árvíz esetén, e csatornák vizeit szivattyúvá! kellett beemelni a cserőközi Holt-ágba, és ha az is megtelt további emeléssel a cserőközi torkolatban felállított ideiglenes szivattyúkkal az élő Tiszába. (Mivel ilyenkor a nagyfoki 11 - es főcsatorna zsilai szivattyútelepe is üzemelt a Tiszába juttatott víz egy részét háromszor megemelték !) Az 1901-ben tervezett, Tiszaderzs melletti vakvári szivattyútelep és zsilip, valamint a 3. sz. főcsatorna csak a felszabadulás után épült meg. (Az érfűi csatorna torkolatában már ezt megelőzően, előbb ideiglenes átemelő szivattyútelepet üzemeltettek, majd az 1940-es évek végén állandó jellegű, 1,2 m 3 /s teljesítményű szivattyútelepet építettek.) A szajoli belvízrendszerben az általános vízrendezési terv keretében két fő-lecsapoló csatornát terveztek: a Décse-éri és a Tinóka-éri Főcsatornát. Ez utóbbit a Tinóka-ér Törökszentmiklós és Szajol közötti természetes medrében vezették és a Tinóka-ér foknál Szajol alatt torkollott volna a Tiszába. Ez a helyes terv is csak szakaszosan és késedelmesen valósult meg — a felszabadulás után. Ennek oka, hogy a területen csak rendkívül csapadékos időben keletkeztek belvizek. Az 1960-as években — a rohamosan fejlődő Törökszentmiklós városi szennyvizeinek levezetése érdekében is — kellett megépíteni a már 1901-ben tervezett Tinóka-éri Főcsatornát, mely a Szajol alatti zsilipen keresztül gravitációsan torkollik a Tiszába. Az örvény—abádi és a szajoli belvízrendszer legutóbbi korszerűsítésénél tehát az 50— 60 év előtti tervek megoldásait alkalmazták. (Érdekes, hogy az általános rendezési terv a ,,Gyolcsi-fenék"-ben már kiépített csatornahálózatot a tervezett Kakati-főcsatornához kapcsolta, bár az, akkor már — a természetes Mirhó-mederben, a taskonyi Mirhó-zsilipen keresztül — folyt visszafelé a Tiszába. Ez a javaslat nem valósult meg. Az önálló mirhó—gyolcsi belvízöblözet műveit pedig csak az 1940-es évek nagy belvizei után kezdték kifejleszteni. A torkolatnál fekvő, 2 m 3 /s teljesítményű taskonyi szivattyútelep 1942-ben épült.) Az általános terv azonban még a korabeli szűklátókörű szemlélet hatását is tükrözi. Ezzel magyarázható, hogy a Hortobágy—Berettyó jobb parti belvízrendszerben a jelenlegi villogói belvízöblözet műveit még nem tervezték meg, hanem elfogadták és megtartották Karcag és Kisújszállás elkülönített vízrendszerét. A villogói belvízöblözetet csak az 1940-es évek nagy belvízelöntései után alakították ki a karcagi IV. csatornarendszer és kunhegyesi és kisújszállási határ vizeinek összefogására. (A főcsatorna felső szakasza, torkolati zsilipje és 10 m 3 /s teljesítményű szivattyútelepe csak a2 1950-es években készült el. Hasonló helyzet állott elő a mesterszállás—bartapusztai belvízrendszer vízrendezésénél is. A területen érdekelt Kózéptiszai Ármentesitö Társulat és a Mezőtúr—Mesterszállási Ármentesitö Társulat között fennálló érdekellentét miatt nem valósíthatták meg a kultúrmérnöki hivatal által készített és a teljes belvízrendszert átfogó, műszaki tervet, hanem — kényszermegoldásként — a két társulatot elválasztó szajol—mezőtúri vasút két oldalán egymástól függetlenül építették ki a belvízvédelmi műveket. Ruttkay Kálmán vízrendezési tervéről megállapítható, hogy az tökéletes helyismeret és nagy gyakorlati tapasztalat alapján készült és általában a vízrajzi viszonyoknak megfelelően határozta meg a belvízrendszerek elvileg ma is helyes kialakítását. Több olyan, előrelátó, műszaki tervet tartalmaz, melyet a mai nemzedék is korszerűnek fogadott el — és napjainkban valósított meg. Munkájának ez legnagyobb elismerése.
