Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja II. rész, A rendszeres szabályozások kora (1846-1944) (Vízügyi Történeti Füzetek 9. Budapest, 1975)

5. A „Tiszavölgy rendezésének" további feladatai — A vízhasznosítások helyzete a Közép-Tisza vidékén a XIX—XX. században - 5.2. A mezőgazdasági vízhasznosítás - 5.2.2. Halászat — tógazdálkodás

A szabályozás előtti idők halászata is legendaként élt a tiszai nép emlékezetében és a köztudatban, pedig meg sem közelítette már a középkorit. A halasok ugyanis, természeti okokból és a fokok karbantartásának elmaradása miatt, elhínárosodtak, feliszapolódtak. Alpár határában a régi kilencből pl. csak hat maradt meg s közülük is három megváltozott néven szerepelt vagy már neve sem volt a XVIII. sz. végén. A ,,Sulymos-tó" és a ,,Tökös-tó" a nevével is jelzi ezt a degradálódási folyamatot: az egyiket ti. a súlyom, a másikat a vízitök lepte el. Ezek az elnevezések éppúgy elszaporodtak, mint pl. a Horgas- vagy Csíkos-tó, arról tanúskodva, hogy e vizek már csak alacsonyabbrendű halászatra — horgászás-csíkászásra — voltak alkalmasak. A Tisza — legalábbis — időszakos halbősége persze még a XVIII—XIX. sz. fordulóján is közismert. Schwartner statisztikájában olvashatjuk: „ ... a lomha Tisza tudvalévőleg nemcsak Magyarország, hanem egyáltalán Európa leghaldúsabb folyói közé tartozik, s nem ritka dolog napjainkban sem, hogy a szegedi piacon 1 aranyért. . . száz darab szép pontyot adnak . . ."

161 A kezdődő hanyatlás jele, hogy a társadalmi munkamegosztásban korábban oly fontos halászat ismét idényfoglalkozássá kezd válni: a halászok száma csökken, vagy legalábbis hullámzik. A XIX. sz. első felétől kezdve elég pontosan ismerjük a halhozamok alakulását és a változások okait. Adatainkból kitűnik, hogy miként a mezőgazdaság hozama az időjárástól, a halászaté az árvízborítástól függ. Pontosabban: a haltermés az ártéri ívó- és ivadéknevelő helyek vízborítása (kiterjedése és mélysége), valamint elárasztásuk ideje (naptári idő és tartam) szerint változik. Ez az összefüggés éppúgy megfigyelhető a századeleji árvizek esetében, mint a szabályozások megkezdése után, amikor az ártéri, majd hullámtéri „tározótér" fokozatos csökkenésének a hatása is érvényesül.

162 Míg az 1816-ot követő árvizes időszak halban gazdag volt, az 1830-as évek aszálya gyors hanyatlást hozott. Ezt a negyvenes évek folyamán, különösen 1844/46-ban újabb, szinte mesébe illő bőség követte: a több éven át szárazon maradt „pihent" földek „termékenysége" megsokszorozódott. Az 1850-es évek nagyobbik fele ugyancsak árvizes volt, tekintélyes halbőséggel, amit az évtized végének aszályosabb szakaszában megint halszűke követett. Ezt az időszakot az 1860-as árvizes év kiugró termése szakította meg. (A nagy termést azonban nem egyetlen év szaporulata hozta: az előző években ugyanis az Alsó-Dunán voltak árvizek, és a halak az ekkor ismét alacsony Duna-vízállás elől húzódtak fel a megáradt Tiszára.) A következő években azután már együttesen érvényesült a szabályozások és az aszály hatása: a haltermés rohamosan csökkent. Amikor pedig ismét csapadékosabb-vizesebb év jött, a töltések közé szorított folyó árvize olyan magas szinten vonult le, hogy a hullámteret borító víztömege nem tudott átmelegedni, ami kedvezőtlenül hatott a halak fejlődésére. Az 1870-es belvizes években gyakran nyitották meg a gátakat és ezzel a halak számára ismét hozzáférhetővé tették a régi ártéri ereket és laposokat. A következő évek halbősége ennek tulajdonítható. És ennek az időszaknak köszönhető az a megfigyelés is, hogy a szikes területek milyen kedvezőek a halivadék nevelése számára: nemcsak jobban fejlődnek itt a halak, hanem húsuk íze is jobb. Az utolsó halban gazdag periódus az 1876—1884 közötti árvizes időszak volt, amikor a gátszakadások ismét nagy árterületeket vontak be a halivadék szaporításába és nevelésébe — a haltermelésbe. A gátszakadások megszűnésével a tiszai haltermelés alakulásában a döntő tényező a hullámtér vízborításának mértéke és mikéntje lett. A szabá-