Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja II. rész, A rendszeres szabályozások kora (1846-1944) (Vízügyi Történeti Füzetek 9. Budapest, 1975)
5. A „Tiszavölgy rendezésének" további feladatai — A vízhasznosítások helyzete a Közép-Tisza vidékén a XIX—XX. században - 5.1. Vízi utak, csatornák, kikötők
Valószínű, hogy az egykori árvízi kitörések, fokok és erek vonalát követő, tehát ezeket szabályozó, csatornák terve a hajózás mellett a terület természetes elárasztását, „öntözését" is szolgálta. Ugyanúgy, ahogy a rendszeres szabályozások idején, a töltések kiépülése után — főleg az 1860-as években készült tervek fő célja az elzárt fokok korábbi szerepének helyreállítása, illetve pótlása lett. (Egyrészt a rétek-legelők tavaszi tároló-öntözésével, másrészt a természetes halasok feltöltésével.) Ennek megfelelően a hajózás szempontjai fokozatosan háttérbe szorultak. Vannak ugyan adataink egy korai, 1855-ből való, tiszántúli hajózó csatorna tervéről is, de azt nem ismerjük közelebbről. Annál többet tudunk az 18ó3-mal kezdődő tervezésekről: az 1863/64. majd 1866 67. évi csatornatervek egész soráról. 141 Mindezek egyetlen, a napjainkban megvalósult tiszalöki kiágazású — de három: öcsödi, mezőtúri vagy gyomai torkolattal megoldható — terv változatainak tekinthetők. (Az első tervező, Herrich Károly, az utóbbi torkolat második változatát tekintette „végleges" megoldásnak.) A terv „Tisza-körösi hajózási és öntözési csatorna" néven szerepelt, de a hajózási hasznosítás lehetőségeinek hangsúlyozása éppen nem szolgált az elgondolás javára, sőt a vasutak féltékenységének és ellenakcióinak kihívásával, valószínűleg éppen ez akadályozta meg megvalósítását. A terv bukásának története a Tiszavölgy öntözésére irányuló törekvések kudarca volt, s ezért reá az öntözésügy tárgyalása során visszatérünk. Itt csak annyit, hogy akik a csatorna folyamatos vízellátását hiányolták, sem a terület gazdasági életét, múltját és lehetőségeit, sem a terv célját nem ismerték. De azt, hogy a terv csődjének nem ez a „fogyatékosság" volt az oka, bizonyítja, hogy a továbbfejlesztésével készült Abernethy-féle elgondolás is megbukott, más tervek egész sorával együtt, a vasútérdekeltségektől befolyásolt kormány ellenállásán. Említést érdemel a Herrich-féle terv egy századfordulói utóda, a „Hortobágyvidéki Hajózó- és Öntözöcsatorna" is, amelyet már a vízi beruházási program keretében készített a Folyócsatornázási Osztály, Fekete Zsigmond vezetésével. A Tiszalöknél kiágazó 153 km hosszú csatorna medrét a 89. km-szelvénytői kezdve a Hortobágy és a Berettyó medrének felhasználásával tervezték. Az alacsony terepszinten vezetett csatorna így a hajózás mellett — az öntözés iránti érdeklődés elhalását is tükrözve — mindössze 12 000 ha öntözővízellátását biztosította volna. Ez kevésnek bizonyult a csatorna gazdaságos megépítéséhez. (A terv utóbb, további átdolgozások során, a hortobágyi halastavak tápcsatornájává zsugorodott.) 142 A csatorna gondolatát a háború után a Czverdely—Trummer-féle terv (1922) „Alföldi Nagy Öntöző Csatornája" tartotta ébren. A Folyócsatornázási Osztály tervének továbbfejlesztésével készült elgondolás már nevével is mutatta feladatának változását. Magasabb vezetésével nagyobb területek öntözését biztosította s tiszaeszlári vízlépcsője a vízerőhasznosítást is szolgálta volna. Döntő előrehaladást e téren is Sajó Elemér programja hozott: megvalósítása során, az 1937: XX. t.c. alapján, 1941-ben kezdték meg a ma már üzemelő tiszántúli Keleti-Főcsatorna építését. 1 * 3 (Első szakasza 1956-ban lépett üzembe.) (Az 1937-ben elfogadott öntözési tervben egy jobb parti öntözőcsatorna is szerepelt, amely a Tisza-csatornázás tervének továbbfejlesztése alapján, az épülő Kiskörei Tározc Jászsági Főcsatornájaként, teljesen új formában valósul meg.)
