Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. rész, Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846) (Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975)

3. Az ősi ártéri gazdálkodás és a feudális kor vízimunkálatai — a Közép-Tisza vidékén - 3.3 A török hódoltság kora (XVI—XVIII. század)

sóval jellemezhető. A halászat relatív jelentősége azonban — az általános hanyatlás közepette is — fokozódott, miként megnőtt a jellegében ugyancsak átalakuló rídegpásztorkodás jelentősége és súlya is. Mindez több szempontból is lényeges és figyelemreméltó mozzanat. Újabb bizonysága annak, hogy a ,,fok-gazdálkodás" munkaigényes és intenzív gazdálkodási mód volt: feltétele egy bizonyos népsűrűség s annak csökkenésével párhuzamosan fejlődött vissza. De bizonyítja azt is, hogy a magyar medence halbősége, bár nyilvánvalóan a kedvező természeti adottságokon alapult, mégsem volt egyszerűen a természet ajándéka, hanem az ember céltudatos gazdasági tevékenységének eredménye. De utalnak ezek a mozzanatok a török kor differenciált elemzésének szükségességére, értékelésének bonyolultságára is. Mit is jelenthetett a valóságban a másfélszázados hódoltság a magyarság és főleg az Alföld népe számára? Valóban csak másfélszázados stagnálást? — vagy esetleg — a Takács Sándor által megrajzolt magyar—török együttélés alapján — elfogadható az a következtetés, hogy a török pusztítás nem is lehetett olyan súlyos? — Vagy a differenciáltabb elemzés alapján éppen az derül ki, hogy sok évszázados visszaesésnek lehetünk tanúi? — Minden egyszerűsítő elképzelés téves, mert nem veszi figyelembe, hogy a török kor három élesen megkülönböztethető szakaszra osztandó: 1. az első betörések rablásainak és pusztításainak idejére, amikor a terület birtoklásának kérdése még nem dőlt el, s a hadjáratok célja, talán a katonai szempontokat is megelőzve: a rablás és rabszolgaszerzés volt; a 2. időszakban a határokat állandósító katonai megszállást — ugyancsak stratégiai megfontolásokból — bizonyos gazdasági szervezés követte, mely lehetőséget adott a parasztság visszaszivárgósára, megerősödésére, sőt gazdasági-politikai képességeinek kibontakoztatására is; végül 3. az elvesztett — ill. elveszőben levő: prédául dobott — területek utolsó kirablásának, elpusztításának hullámaira, nemcsak a török, hanem inkább a tatár és rác segédcsapatok által — és főleg a Tiszántúlon . . . Már e néhány szempont is — amely a Közép-Tiszavidek korabeli gazdasági életének vizsgálatánál első tekintetre szembetűnik — indokolja, hogy korunkról, az adatok hézagossága ellenére is, legalább egy, a további kutatások által igazolandó, munkahipotézist megkíséreljünk felvázolni. A halászat fejlettebb módszerei és eszközei hamar háttérbe szorulnak, nemcsak a fokok, halastavak fenntartása szűnik meg az Alsó- és Közép-Tiszán, hanem a kerítő-halászat (gyalmos halászat) is kiszorul a török területről, fel a Középső- és Felső-Tisza határvidékére. így ismeretes, hogy a szegediek az 1556 évi megszállás idején felfelé menekültek s egyrészt a Felső-Tisza mellékén, másrészt a Kisalföldön települtek meg.* Egy 1567. évi pataki összeírás például két ,,gyalomalja" szegedi halászról (= 12) család (fő) emlékezik meg, s még 1631-ben is találunk itt egyet ( 6 főt). De a Felső-Tisza mentén másutt is felbukkantak a szegedi halászok. Az alsóbb szakaszokon viszont a karbantartást nélkülöző fokok, erek, halasok és ,,nagy halasok" (morotvák) is — fokozatosan elvadultak, feliszapolódtak. A szederkényi tóról írja például egy 1648. évi összeírás: „Az sulymos-tó dolgát az mi illeti, hatvan éve senki sem halászta; a hínár és vízitök rútul benőtte volt."** De hamarosan ez lett a sorsa két másik ugyanitt levő nagy halastónak (morotvának) is: „E kettőt hálóval nem halászhatják, hanem csak tapogatóval és horoggal" (1670). Vagyis a megmaradt halászat a „gyalmos halászok" kezéből a KözépTisza vidékén is az ősibb, primitívebb eszközökkel dolgozó „réti halászok" kezébe került. — Ez a változás azonban nem jelentette a halászat „szerepének", jelentőségének csökkenését. Ellenkezőleg, a hal, mint könnyen be* Útjuk az ő-ző nyelvjárás szigetei révén is kimutatható. ** Ennek megfelelően szaporodnak el a XVIII. sz.-ban a Sulymos-tó, Tökös-tó, Csíkos-tó, Horgas-tó stb. elnevezések.