Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. rész, Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846) (Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975)

1. A Közép-Tiszavidék - 1.2 A természeti adottságok és a település

E rövid történeti áttekintés tanulságait összegezve, csak azokat a mozzanatokat kíséreljük meg kiemelni, melyek a további történeti vizsgálatoknál nélkülözhetetlennek látszanak. Ami a telephelyek kiválasztásánál legszembetűnőbb, a kettős védettség követelménye: az ellenségtől, valamint a — nemcsak éltető, de gyakran pusztító — víztől való védettségé. Ezért találhatók a települések a legősibb időktől kezdve a viszonylag dús vegetációval borított „ligeterdő övezetben" és az ártéri szigeteken, vizektől, mocsaraktól védve, övezve. (A XIII. és XVII. sz.-i tatárjárások sorát túlélt települések vizsgálata különösen bizonyítja ennek jelentőségét.) Persze a közösségek e kettős védelme csak másodlagos szempont: az alapvető létfeltételek megléte, a megtelepedést, termelést biztosító adottságok kedvező volta. Vagyis a védelmet nyújtó menedékek, csak akkor válhattak tartós településsé, ha környezetük gazdaságilag hasznosítható volt. (Szerencsés „egyezés", hogy mindkettőnek alapfeltétele a víz jelenléte és a ligeterdő övezet differenciáltsága.) A víz azonban nemcsak termelési-élettani és védelmi tényezőként vonzotta a településeket, hanem az ember hamar megtanulta (a halászat révén) annak (vizi)útként való használatát is (A „hajó" ősibb közlekedési eszköz, mint a kerekes járművek!) így volt ez nálunk is, s a megtelepedés után a hajó sokáig legalább olyan szerepet játszott a szállításbanközlekedésben, mint a kocsi. A vízzel mint „úttal" kapcsolatos jelenség, hogy a vizek szinte soha nem jelentettek település- vagy birtokhatárt: a törzsi-nemzetségi szálláshelyek éppúgy kétpartiak, mint a későbbi egyházi és világi birtokok egész sora. A vizek nem elválasztottak, hanem összekötöttek: halászták és hajózták azokat, mégpedig nemcsak partváltás során, hanem a víz mentén is. A vízi és szárazföldi utak szervesen egészítették ki egymást, s az úthálózat kialakulása a legjobb révekhez igazodott. A rév (portus) kettős értelmű szó: egyaránt jelenthetett átkelőhelyet és kikötőt, és az úthálózat is éppenúgy (sőt gyakran még inkább) szolgálta a kikötőbe víz mentén, mint a túlpartról érkezett áruk továbbítását. A só és a faáruk szétosztására kialakult szolnoki úthálózat tipikus példája ennek, de ugyanez látható Tokaj, Poroszló, Csongrád, Szeged stb. esetén is. A kétparti településekre-birtokokra példa lehet területünkön a Borsod vm-t megszálló Örs vezér nemzetségének kétparti szálláshelye, az egri vagy a garamszentbenedeki egyházi birtokok, vagy akár az Aba nb-i kiséri Madaras György jászkun kapitány kiséri-madarasi birtokai (1391). A telephelyek kiválasztása évszázados, sőt évezredes tapasztalatok alapján történt és még a természeti viszonyokban beállott változások (pl. a Tisza szabályozása) is ritkán tették szükségessé egyes települések áthelyezését. Erre területünkön (nem tekintve a törökkori pusztásodást) alig néhány példát ismerünk. Ilyen volt, amikor a szabályozások miatt megnövekedett árvízszint védhetetlenné tette a Cserőközi Sziget települését, Halászit, s lakosságát a Magyarádi Puszta határán (egy korábbi telep körzetében?) alapított Lőrincfalva területére telepítették át (1876). Feltételezhető, hogy hasonló folyamat zajlott le — bizonytalan időben — Tószeg—Ófalu, valamint Dorogma—Telek esetében is. Az viszont gyakrabban fordult elő, hogy a Tisza vagy egyes mellékfolyók (ágak) medervándorlása, vagyis a vízrajzi viszonyok megváltozása miatt egyes, korábban vízparti települések „szárazon maradtak", messzire kerültek az életet adó víztől. Ismert példák erre: T. Igar, T. Örs, Kunmadaras vagy Törökszentmiklós. Bár a Közép-Tiszavidék településeinek jórésze olykor több ezer éves múltra tekinthet vissza, a terület a honfoglalás idején gyéren lakott volt, s azt a magyarság népesítette be. Erről tanúskodik — többek között —, hogy a tiszamenti jelentősebb vízfolyások, mellékvizek elnevezése magyar. így a jp-on Eger (Egur, 1067), Gyöngyös (Gungus, 1279) Tápió (Tapeu, Tápjó, 1275),