Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. rész, Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846) (Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975)

1. A Közép-Tiszavidék - 1.2 A természeti adottságok és a település

hanem a korábban nem kevésbé fontos, hasznosítható ártéri és vízi növények (fűz, nád, sás stb.) tarka keverékével borított terület is értendő. (E tájalakulatnak a klasszikus példája a balaton-bükki törésvonal mintegy 500 km hosszú és 100 km széles övezete, mely a folyóvölgyek és hátak táján É- és D-felé egyaránt több helyen kiszélesedett, s amelyhez számítható a Közép-Tiszavidék nagyobb része is.) Ezt a legdifferenciáltabb — és ennek következtében legjobban hasznosítható és alakítható — tájalakulatot, joggal nevezik nemcsak a mezőgazdaság, hanem általában a megtelepülés „kiváltságos területének": éppen olyan alkalmas volt lakóhelyül az őskori, a neolit, majd a réz- és bronzkori gyűjtögető-halász-vadász népeknek, mint ahogy megfelelő lehetőségeket biztosított az állattenyésztő-földművelő és kertészkedő gazdálkodás számára is, aminek nyomai a népvándorlás kora előtti időkből éppen úgy fennmaradtak, mint a honfoglalás utáni századokból. A folyók árvizei, melyek pótolták a csapadékszegény medence középső részének vegetációs vízigényeit — egy újabbkori, rövid, mondhatni átmeneti szakasztól eltekintve — mindenkor pozitív tényezőként hatottak. Nemcsak a galériaerdők kialakulása köszönhető nekik, hanem a rétek, legelők, sőt helyenként kertek és szántók természetes „öntözése", illetve termékenysége is. A legősibb falvak és azokat körülvevő kertek és szántók az egykori árvízmentes téli szállások helyén egyrészt az állatok, másrészt az árvizek iszapja által megtrágyázott területeken alakultak ki. Csak a közelmúltban — a kiskörei tározó területkisajátításának nehézségeiből — vált közismertté, hogy a legértékesebb földekként ma is az ártéri (pontosabban, ma: hullámtéri) területeket tartják számon! A Tisza pályáját szinte folyamatosan kíséri az árvízmentes hátakon keletkezett települések sora. Egy részük még neolit, további részük réz- és bronzkori, majd növekvő hányaduk vas-, illetve népvándorláskori, zömük azonban honfoglalás- és István-kori eredetű. Az írott történelem kezdetétől, illetve a római kortól kezdve, jórészt lakóikat is ismerjük: a jazigok, gepidák, vandálok, majd, hunok és avarok s végül a magyarok voltak azok, akik számára, mint a vidék „ismerői" számára — ellentétben a rómaiakkal! — ezek a tájak nemcsak „járhatatlanok", de lakhatatlanok sem voltak . . . Mi sem jellemzőbb a VIZ döntő telepítő szerepére, hogy még a folyó menti települések nagyobb része is — statisztikailag kimutathatóan — egyéb kisebb vízfolyások, erek, tavak, pontosabban (mint látni fogjuk): „fokok", illetve az általuk táplált halasok mellett keletkezett. Az éltető folyóktól távolabb eső területek mindig is ritkábban lakottak voltak, mint a Tisza, a Körösök és az egyéb folyók mente. Vagyis a víz — szöges ellentétben az eddigi anakronisztikus felfogással — a területek gazdasági, népesedési fejlődését nem bőségével, hanem inkább hiányával érintette kedvezőtlenül! Jellegzetes példája ennek területünkön a Tiszától távolabb eső Kunság és Jászság, amelyet éppen gyérebb lakossága, alacsonyabb gazdasági színvonala miatt lehetett betelepíteni a XIII. században. De volt idő — a török kor utolsó szakaszában és a XVII—XVIII. század fordulóján —, amikor itt, mintegy félévszázadon át mindössze hat település volt (a „Hatkunság")*, * L. később a 3.4 fejezetben: 84. p.