Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. rész, Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846) (Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975)
3. Az ősi ártéri gazdálkodás és a feudális kor vízimunkálatai — a Közép-Tisza vidékén - 3.4 A vízszabályozások kezdetei és az ártéri gazdálkodás hanyatlása - 3.4.4 Az ősi ártéri gazdálkodás nyomai a terület gazdasági életében
A XVIII. sz.-ban pedig ez alapozta meg a vidék gazdasági életének újjászervezését, s szerepe, jelentősége a XIX. sz. derekáig, a rendszeres szabályozási munkálatok végrehajtásáig megmaradt. Ez azt mutatja, hogy alapja a terület természeti adottságaiban keresendő, s az ennek való „megfelelés" biztosította hosszú fennmaradását is. Ezért tűnik ez a gazdálkodás — a területhez hasonlóan — viszonylag állandónak, változatlannak, s ezért olyan nehéz megrajzolni későközépkori, török kori és XVIII—XIX. századi változását, fejlődését. Sőt a terület egész gazdasági fejlődéséből kiragadva — nem is lehet.* Területünk állattartásának, más oldalról rét- és legelőgazdálkodásának sorsában az a sajátos, hogy a társadalmi-gazdasági viszonyok változása — az ármentesítéssel ! — éppen az állattartás természeti feltételeinek átalakításával, sőt majdnem hogy megsemmisítésével idézett elő olyan változásokat, amelyek a tájfajták pusztulásához s az egész ridegállattartás elhalásához vezettek. Györffy István érdeme, hogy a huszonnegyedik órában, az ősi pásztorkodás teljes megszűnése, emlékének elhalványulása (és a meghamisítás veszélyének felmerülése) előtt rajzolta meg a letűnő szilaj-pásztorság képét. Ma is elsősorban az ő munkája alapján ismerhetjük csak meg. Ami azonban a ridegpásztorkodás társadalmi-gazdasági jelentőségét, méreteit s annak változásait illeti, erről keveset mondhatunk. Különösen nincsen adatunk vidékünk külön-külön tárgyalt tájegységeire: a Jász és Kun Kerületre és a Szolnok megyei Tiszavölgyre vonatkozóan. Csupán a jobb parti területen alakult (két tájegységre kiterjedő) Heves- Szolnok- és Jászvidéki Tiszaszabályozó Társulat adatait ismerjük. Ezek szerint a rendszeres szabályozási és ármentesítési munkálatok megkezdésekor a társulat 169 700 kh érdekeltségi területéből mindössze 35 000 kh (21%) volt a szántó — a fennmaradó 79% zöme, tehát a társulat területének mintegy 3/4-e rét, legelő és vízjárta terület. A munkálatok hatására századunk elejére változott meg a helyzet, s a szántók kiterjedése csaknem fordított arányokkal 80% fölé (140 000 kh) nőtt, a legelőé pedig 20% alá süllyedt. Vagyis a szántóterület a korábbinak kereken a négyszeresére növekedett (1930). Ez világosan mutatja, hogy a legeltető állattartás a XIX. sz. derekáig megőrizte vezető szerepét s csak az ármentesítés hatására szorult vissza. Vezető szerepet játszott nemcsak az ártéri falvak, hanem a távolabbi Mátra-aljai Mezőség életében is, melynek falvai a Poroszlótól Mezőcsátig terjedő ártéri réteken és legelőkön levő szállásaikon tartották állataikat. Területünket azonban sohasem csak a ridegállattartás jellemezte, hanem az ártéri gazdálkodás sokoldalúságának megfelelően, a ház és falu körüli aprójószág- ill. szárnyastenyésztés is. Falvaink a középkori hagyományokat feltámasztva, korán jelentkeztek a szolnoki és pesti piacokon az ízes baromfival, az erre szinte prédestinait ártéri települések pedig a víziszárnyasokkal: a kacsával és a lúddal. (Ebben az a törekvés tükröződött, hogy a helyben termelt takarmány, helyi feldolgozásával, újabb munkaráfordítással — egyre értékesebb termékeket vigyenek piacra. Ez pedig a terület lisztjéhez, sőt a pesti piacra is eljutó kenyérhez hasonlóan, a lakosság anyagi gyarapodásának bővülő forrása lett.) * A változás ui. nem belülről, magából a tevékenységből, annak (néprajzilag) tanulmányozható tárgyából, eszközeiből, szokásaiból, könyezetéből, hanem társadalmi funkciójának, gazdasági jelentőségének módosulásából indul ki, s az előbbi elemek csak az utóbbiak hatására alakulnak át.
