Dr. Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt (Vízügyi Történeti Füzetek 6. Budapest, 1973)

5. Ártéri haszonvételek - Az irtásrétek és irtásföldek

tok se bújhassanak át. A felnőtt fűzfákat csontolták. A tavasz táján vágott fűzfavessző fontos takarmány volt. Ezért a rétek kerítése is nagy értéket képviselt. Eladásnál, öröklésnél, zálogolásnál mindig külön alkudtak meg a kerítésre, a füzesre. A rétek fűzfákkal való kerítettségét az 1828-as duna-völgyi térképezés is jelzi. Igen gyakori volt a rét körülárkolása. Valószínűleg ez volt az elsődleges, ez volt a perdöntő, amíg az árokba telepített füzes fel nem nőtt. A rét legmagasabb pontján vagy egyik mesterségesen felmagasított dombocskáján alakították ki a szénáskertet. A szénáskertet vagy szénaállást mély árokkal, próstya vagy cölömp (félbehasított és leásott vastag fatörzsek) kerítéssel, a XIX. században már inkább korláttal vették körül, hogy a rétszabadítás után és egész télen át az ártérben legelgető jószág hozzá ne férhessen. Több perről maradt feljegyzés, melyben szénaállás árkába veszett jószágról olvasunk. Az állat tulajdonosa kártérítést követelt a veszélyesen formált árkok miatt. Arról is tudunk, hogy néhány helyen koronájától megfosztott élőfára vagy rudakra összetákolt emelvényre rakták a szénát, hogy a magas víztől és marhák szájától megmentsék. A XVIII—XIX. századi összeírások gyakran utalnak arra, hogy az árterek szénája sasos, kisebb értékű, a hozzá nem szokott jószág nem is fogyasztja. Ennek ellenére azt tapasztaljuk, hogy az árterek hatalmas szénatermése az itt élő lakosok egyik legfontosabb áruja, kiviteli cikke volt. 1789-ben a ,,török háborúság alkalmával" Decs egymaga 100 000 porció szénát szállított ÚjGrodicskára — amikor egész Tolna megyét 300 000 porcióra kötelezték; szénát azonban abban az esztendőben az ártereken kívüli területekről alig kaphattak. Az elkülönözéskor elsősorban az uradalmak ügyvédjei számadásokkal is bizonyítják, hogy egy szekcsői szigeti rét több jövedelmet hoz gazdájának, mint egy ugyanakkora szántóföld. A rétek kitűnő minőségét azzal magyarázzák, hogy esztendőnként megjárja a termékenyítő víz, ami egyben kiöli a rétet rontó gazokat is. Az ártéri irtásföldeket, elsősorban az irtáskerteket az ártérből kimagasló göröndökön, hátakon találjuk. Eredetileg szorosan kapcsolódhattak az ártérben járó állatok szárazabb állásaihoz és az állatokat időnként összetartó ártéri akiokhoz, amelyeknek a talaját a jószág trágyájával telkesítette, termékennyé tette. Azok a kerítések, melyekkel a szénát védték, egyben a veteményektől is távol tartották a jószágot: a szénáskerteket és aklokat időnként veteményeskertként használták. Ilyen ártéri kertekben kedvező talajt és mikroklímát talált a káposzta, bab, hagyma, paprika, régebben még a köles és a len is — nagyobb mennyiségben. Nem véletlen, hogy például Kalocsa környéke és Bogyiszló híressé lett paprikájával, Mohács és korábban Madocsa pedig a káposztájával. Ezek a termeivények fontos árut jelentettek és messze földről is keresték és keresik még ma is. E felsorolt kerti vetemények mellett a kukorica és a búza csak később kapott helyet az ártérben. Gyakran megesett, hogy aratás idejére megjött a zöldár és a kalászokat csónakkal szedték össze. A vízzel körülvett göröndökön, ha lehetett, el is nyomtattak és csak a magot vitték haza ladikon. Sokan úgy tudják, hogy régen az ártérben vetett búza sohasem termett jól, hol a víz ölte meg, hol betegségek támadták meg, száraz esztendőkben pedig az iszapos földben kiszáradt. Az eredményesebb búzatermelés csak a teljes árvízmentesítés után, századunkban indult meg.