Dr. Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt (Vízügyi Történeti Füzetek 6. Budapest, 1973)

4. Vízi közlekedés

4. VÍZI KÖZLEKEDÉS A köves utak és vasutak kiépítéséig a Duna volt hazánk legfontosabb kereskedelmi útja. A Duna menti, főként a főmeder mellett települt és kiváltságokat élvező mezővárosok voltak ennek az útnak állomásai. A mezővárosok gazdag bor- és búzatermelő polgárai egyben kereskedő vállalkozók is voltak. Lóvonta hajóik hordókkal, gabonával megrakodva, feljártak Komáromig, Győrig, de lefelé is hajóztak bizonyos iparcikkekkel, például mohácsi korsókkal, míg visszafelé főleg Szegedről a Maroson Erdélyből érkezett sót hozták. A szegényebb mezővárosi lakosokból került ki a hajók személyzete, a kormányosok és hajóslegények serege. Kisebb mezővárosi gazdák és az ártéri falvak lótenyésztői kis csapatokat alkotva, vállalkoztak a hajók vontatására, saját vagy bérbe vett lovaik segítségével. Fontos vízi út volt a Sárvíz is, melyen még a múlt század közepén Simontornyáig, sőt Fehérvárig vontatták fel a Duna menti ártereken termelt nádat, szénát vagy a Felvidékről a Vágón és Dunán leúsztatott talpakat, fenyőszálakat. A nagy búzás hajókat nemegyszer 30—32 ló húzta, a kisebb dereglyéket, bárkákat, melyeken többek közt az ártérben termelt gyümölcsöt vagy káposztát vitték fel Pestre, csak néhány ló vagy olykor emberek vontatták. A vízi közlekedés biztosítása is sok munkába került. Elsősorban a hajózó út állandó ellenőrzése volt fontos, mert a víz alá került tuskók, fatörzsek, malom- vagy hajóroncsok és zátonyok miatt még a XIX. század második felében is sok hajó ült le rakományostul. Nagy gondot jelentett a vontató út karbantartása is, amelyen a lovak haladtak: állandóan irtani kellett a kötelet akadályozó vízparti füzeket és gazt s újra meg újra ki kellett képezni a mellékfolyók átkelőhelyeit, úsztatóit és azokat a kikötő helyeket, ahol a vontatóút a part s/akadékossága vagy mocsarassága miatt átváltott a Duna túlsó oldalára. Ezeken a helyeken csárdák létesültek a hajósok és a lovak ellátására, nemegyszer kovácsműhellyel együtt. A Duna és a Sárvíz nagyobb vízi útját számos kisebb egészítette ki. Az egyes fokokhoz csatlakozó csatornákon meg lehetett közelíteni a Dunáról az ártérben fekvő távolabbi falvakat is. Legjelentősebb volt ezek közt a Vajas, melyen dunai hajók jártak be Kalocsára még a XVIII. században is, egy sor más Pest megyei sárközi falvat is érintve. Számos falu határában helynevek őrzik a kisebb, helyi közlekedést szolgáló — a nád és a mocsarak közt nyitott — csónakutak emlékét. Ilyen csónakúton jártak például az őcsényiek a szekszárdi piacra. Különösen nagyvíz idején, éjszaka vagy viharban, a templomtornyokba helyezett lámpások tájékoztatták a közlekedőket a helyes irány-