Dr. Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt (Vízügyi Történeti Füzetek 6. Budapest, 1973)
3. A halászat. A halászat joga és munkaszervezete. Halászati módok és eszközök
halászat sohasem volt ,, regale", királyi privilégium, a halászatból egészen a XIX. századig nem zárták ki a parasztságot. A halászati jog történetére vonatkozó újabb kutatások megállapították, hogy Kálmán király uralkodásáig a halászó vizek nem is kerültek magántulajdonba és a szabad halászatot nem korlátozták hazánkban. Kálmán királynak az a kísérlete, hogy nyugati mintára minden halászó vizet a maga számára foglaljon le, kudarcot vallott, de körülbelül ebben az időben kialakult az a szokás, hogy a birtokosok határaikon belül csak a maguk emberei számára engedték meg a halászatot. Ettől az időtől kezdve vizeinket a halászati jog szempontjából három osztályba sorolhatjuk. A besorolás alapja a bennük fogható halak értéke volt. A legértékesebb elsőrangú vizek, halfogó helyek, korábbi joggyakorlat szerint továbbra is függetlenek maradhattak még a parti birtoktól is. Ilyenek voltak a viza-fogó helyek. Közelebbről vizsgált területünkön Dunaföldvárnál, Madocsánál és Tolnánál voltak ilyenek, illetőleg ezekről maradtak ránk adatok. Az elsőrangú vizek más részét a földbirtokosok ,,tilossá" tették jobbágyaik számára is, azokon külön halászok vagy jobbágyok halásztak a földesúr szerszámaival és robotban. Más esetekben az történt, hogy a földesúr külön bérért vagy a kifogott halak nagyobb részéért engedte csak meg itt a halászatot. Arra is vannak példáink, hogy az ilyen külön kezelt, földesúrnak fenntartott vizek bérlői nem is helybéli jobbágyok voltak. így halászták a vizát a XVIII. században a komáromiak a kalocsai érseki uradalom Bogyiszló határába eső Duna szakaszán vagy a budai polgárok Madocsán. Ilyen elsőrangú víznek számított például a Sárvíz is a bátaszéki uradalom decsi, pilisi és nyéki jobbágyai számára. A másodrangú vizek halászatát a földesúr a jobbágyokra bízta, de a fogott halból — saját szükségletétől és a hal értékesítési lehetőségeitől függően — változó nagyságú rész beszolgáltatását követelte. Ez a rész lehetett a fogott hal fele, egyharmada, rikábban egynegyede vagy ennél is kisebb része. A Duna mentén másodrangú halászó vizeknek számítódtak általában a folyókból közvetlenül az ártérbe kivezető fokok. A halászó vizek besorolása időszakonként is változhatott. Pl. Madocsán a fokok kizárólagos halászatára csak áradás idején tartott igényt az uraság. Az első és másodrangú halászó vizeket a földesúr vagy maga a falu vigyázta, hogy senki illetéktelenül ne halásszon bennük és a fogott hal mennyiségét ellenőriztette, hogy a köteles részt senki se sikkaszthassa el. Annak idején a törökök is hasonlóképpen rangsorolták a vizeket. Az elsőrangúakat nem adták ki hűbérbe, hanem a császár hasznára a legtöbbet ígérőknek adták árendába. így a Dunát, a Sárvizet és a hozzá tartozó halastavak egy részét szintén a császárnak foglalták le. A hűbérbe adott falvak jövedelmeinek felsorolásánál hol hal-ketteddel, hol pedig hal-tizeddel találkozunk. Vannak falvak, melyek adóösszeírásban mindkét hal-adó szerepel, van ahol csak az egyik. A kétféle adónemet a kutatók eltérően magyarázzák. Kammerer szerint az értékesebb halból felet, az értéktelenebből tizedet szedett a török földesúr, Káldi-Nagy szerint a halastavak halaiból fizettek felet és a dunai halból tizedet. 22 A harmadrangú vizek használatába a földesúr nem szólt bele. Bőven lehettek ilyenek is, hiszen még Oláh Miklós is azt írja, hogy Magyarországon mindenki halászhat, csak néhány tilos halászóvizet kell elkerülniük. Ez is a halbőség bizonyítéka, melyet azonban nem tekinthetünk csupán a természet