Dr. Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt (Vízügyi Történeti Füzetek 6. Budapest, 1973)

2. Az ősi vízhasználatok és vízhasznosítások — a természettel való együttműködés kezdetei. A fokokra épült vízkivételek

nálásával vágták át a Duna-kanyarokat és az egyéb folyók kanyarulatait még a múlt században is. E partátvágások, csatornák azonban eredeti alakjukban nem maradhattak fenn, azokat az évek során ismételten elmosta a víz. A későbbi koroknak számtalanszor kellett megismételniük e műveleteket, egyre nagyobb tapasztalattal és hozzáértéssel, egyre tervszerűbben, célszerűbben és szervezettebben. Nemcsak az őskorból, de későbbi korokból, sőt a múlt századból sem maradhatott fenn ezekből épen jóformán semmi, az ártér folytonos változása miatt. Még a mesterségesen emelt magaslatokat is körültöltötte hordalékával a víz, így ezek lassan elmerültek, beleolvadtak környezetükbe. A széles, szabályos kiépítésű és a magasabb ártér szintjein keresztülvezető csatornáknak, mint például a Vajas is volt, csak egyes részletei maradtak fenn, amelyek messzebb estek a főfolyástól. Az ármentes szintek sáncai, árkai jobban dacoltak az idővel és ma is sok csodálatra méltó őskori építményt, földvárat és egyéb többé-kevésbé máig megfejthetetlen céllal épült árkot ismerünk. Meggyőződésem, hogy a nagyvizek ártéri szétvezetésének gondolata és gyakorlata már az újabb kőkorban megszületett és ezen alapszik az a „vízgazdálkodás" is, mely a Duna-medencében a középkor folyamán addig szinte páratlanul álló méretekben és tervszerűséggel kivirágzott. Ennek — és nem a természet ingyen ajándékának- — volt köszönhető Magyarország legendás középkori halgazdasága és a Duna-mellék rendkívüli fejlődése gazdasági és szellemi műveltségben. Bizonyos, hogy a folyó természet adta lélegzésével, áradásával-apadásával való együttműködésre a halfogás lehetőségei biztatták az embert. A századok során azután egyre tudatosabbá vált az együttműködés egyéb haszna is. 1. Az áradáskor növekvő vízmennyiség egyenletes szétvezetésével megelőzték a víz hirtelen kitörését, csökkentették rombolásait, az ártéri mederváltozások mértékét és ütemét. — 2. A víz apadáskori visszavezetésével megakadályozták azt, hogy a víz a tenyésző növényzeten megüljön, megposhadjon, ami nemcsak a vízben élő halak, hanem a hosszabb ideig ellepett növényzet, fák, bokrok, füvek kipusztulásával is járt volna. — 3. A kiáradt víz visszavezetésével biztosították a sekély vízben — a legkedvezőbb körülmények között — kifejlődő halszaporulat megmaradását a fő medrekben. A sekély, átmelegedett vízben fokozottabban szaporodó plankton és az abból élő hal és egyéb állatvilág (vízibolha, papucsállatok stb.) pedig hozzájárult a folyókban élő halak ellátásához, fejlődéséhez is. — 4. A rövid ideig tartó elárasztás megtermékenyítette az erdőket, gyümölcsösöket, legelőket és kaszálókat is. — 5. A víz vezetésére vájt s a fő medret a holtágakkal és tavakkal összekötő csatornák vízi útként is szolgáltak. A víz sokoldalú haszonvételének kulcsa a fentebb leírt fok. A középkori oklevelek tanúsága szerint az ország legkiválóbb „halastavai" nagyrészt a Duna mentén voltak. Ezek a „halastavak" — az élővízzel fokok segítségével összekötött holtágak, természetes mélyedések, tavak, vagy palék (csak magasabb víznél elárasztható medencék) sorából álltak. A fokok a folyót szegélyező magaspart átvágása után nemegyszer több száz, esetleg több ezer méteren át, árkokon, csatornákon vezették a vizet a nagyobb, elárasztható ta-