Károlyi Zsigmond szerk.: A szegedi árvíz 1879. (Vízügyi Történeti Füzetek 1. Budapest, 1969)
Károlyi Zsigmond: Adatok a szegedi árvíz történetéhez
és természetesen — az állattartással, sószállítással, halfeldolgozással, gabonatermeléssel egyaránt összefüggésben — a fuvarozás is . . . Szeged földvárának keletkezési idejét nem ismerjük, csak azt tudjuk, hogy a tatárjárás után újjáépült. Az azonban bizonyos, hogy a város sóraktárai révén és mint sókamarai székhely már az első Árpádok idejében „szabad királyi város" rangjára emelkedett, s e kiváltságát II. Endre aranybullája is megerősítette. Természeti adottságai mellett tehát a központi hatalom is segítette Szeged fejlődését s így, bár a háborúk, elemi csapások többször elpusztították, mindig talpraállt. A török hódoltságot khász-birtokként vészelte át és bár népessége megfogyatkozott, gazdasági élete lehanyatlott, a felszabadulás után minden korábbit meghaladó fellendülésének lehetünk tanúi. A vizzel való örök küzdelme a 17. sz. végétől már adatszerűen is nyomon követhető. 2 1689-ben a tavaszi árvíz nem okozott nagyobb kárt, mert ekkor még szabad lefolyást talált a várostól nyugatra levő laposokon éppúgy, mint — az ekkor még valószínűleg lakatlan — Újszegedtől keletre eső réteken. A századfordulón a város korábbi tagoltsága, a közigazgatásilag is külön egységet képező három sziget, illetve szigetcsoport még világosan felismerhető: a későbbi Belváros helyén álló Vár és az azt övező Palánk még egymástól és a Felsőváros helyén hat-hét szigeten épült Felszeged nevű halásztelepüléstől várárokkal is el volt határolva, éppúgy, mint a délebbre fekvő Alsóvárostól. 1712-ben egy hatalmas árvíz a Felső- és Alsóvárost egyaránt romba döntötte s a lakosság nagy része a Palánkba szorult. A város ekkori újjászületése részben az 1714—16. évi várépítéssel kapcsolatos, amelynek során az elpusztult városrészek egy részének feltöltésével jelentősen kibővítették a Palánk területét is. Az 1731. évi árvíz utáni munkálatok során a Felsőváros szigeteit részben feltöltéssel összekötötték és a Tisza mentén összefüggő védgátat építettek. Az 1736., 1737., majd 1740. és 1750. évi árvizek hatására tovább bővült a védelmi rendszer: egy 1747-ből való térképen már az Alsóváros töltése is látható. Az 1765. évi árvíz után építtette ki Dugonics András a várost északról védő 3000 öl hosszú Szillér-baktói töltést. Ennek köszönhető, hogy az 1770. évi nagy árvízzel már némi sikerrel vehette fel a város a harcot. Szervezett árvédekezésről tanúskodik, hogy ekkor egy veszedelmes szakadást hajók elsüllyesztésével, cölöpök és rőzsefonatok alkalmazásával zártak el. Bár a szivárgás miatt a Felsővárosban így is 207, az Alsóvárosban pedig 22 ház került víz alá, nagyobb részüket sikerült megmenteni az összeomlástól. A terményekben és a gyümölcsösökben és szőlőkben esett kár azonban jelentős volt. A veszedelmessé váló partomlások ellen ebben az időben fűzfák ültetésével védekeztek és már 1772-ben felmerült egy javaslat a felsővárosi töltések meghosszabbítására — Tápén felül Serkédig. Az 1782. és 1784. évi árvizek újabb gáterősítési munkálatokat tettek szükségessé, az 1789. évi jegesárvíztől pedig csak a túloldali, felsőtorontáli kezdetleges védvonal gyengesége mentette meg a várost. 2. Bálint S. 58. és 63. sz., Nagy Z.— Papp I. 59. és Reizner J. 98. sz. i. m.
