Károlyi Zsigmond szerk.: A szegedi árvíz 1879. (Vízügyi Történeti Füzetek 1. Budapest, 1969)
Károlyi Zsigmond: Adatok a szegedi árvíz történetéhez
érni, hogy ennek keretében a Pallavicini uradalom is méltányos részt vállaljon az ármentesítés közös munkájában — e helyett azonban egy számára még nagyobb terheket jelentő társulás csapdájába esett. 15 Pallavicini őrgróf ugyanis, befolyásának teljes latbavetésével és a fennálló rendelkezések adta lehetőségeket kihasználva, s a tényleges jogviszonyok hamis beállításával, hosszas huzavona után (1856—1859) az osztrák belügyminiszter 1859. évi rendeletével egy olyan új társulatba kényszerítette be Szeged városát, amely lehetővé tette számára, hogy Szeged segítségével, sőt nagyrészt annak terhére, uradalmának egy újabb 11000 holdas vizenyős árterületét mentesíthesse, Az őrgróf és jogtanácsosai semmisnek minősítették a két évtizede működő szerződéses társulás létezését. Annak újjászervezése helyett, a kettős Szeged—algyő öblözethez harmadikként a percsorai öblözetet is hozzácsatolva, a többi érdekelt, elsősorban Szeged minden tiltakozása ellenére, hosszas viták és küzdelmek után egy új társulat, ún. ,,Percsora-Szegedi Ármentesítő Társulat" létrehozását erőszakolták ki. E társulatban a szavazati többség és így az egész társulat irányítása a Pallavicini uradalom kezébe került, az őrgróf tehát korlátlanul érvényesíthette saját akaratát. A kényszertársulásból, az érdekeltek közül egyedül Dorozsmának sikerült kivonnia magát, de csak azért, mert beléoése esetén a Pallavicini-érdekeltség elveszítette volna szavazati többségét. (A társulatokra vonatkozó formális jogi intézkedések ugyanis az árterület kiterjedését vették alapul, s így a Pallavicini uradalom újonnan idecsatolt 11 000 holdnyi lakatlan és vizenyős rétjét egyenjogúnak tekintették a több mint félszázezer lakosú Szegeddel!) Érthető és menthető tehát Szeged magatartása, mely tiltakozásának — a passzív rezisztencia elve alapján — gyakran a társulat megmozdulásaitól való távolmaradással adott kifejezést. Az új társulat megalakításával létrehozott helyzet lehetetlensége a társulati térképre (illetve az árvíz-térképre) vetett egyetlen pillantásból nyilvánvalóvá válik: Szeged városától északra légvonalban mintegy 20, a folyó vonalában mérve több mint 30 kilométerre tolta ki a társulat felső határát, s több mint 8000 méter új —nehezen kiépíthető és teljesen védhetetlen — töltésszakasz építésére és fenntartására kényszerítette a társulatot és ezen belül elsősorban Szeged városát. ir,/a Ez a rákényszerített többlet-teher — a töltésépítés, fenntartás és a megújuló árvédekezés milliós költségei — tették képtelenné a társulatot, illetve Szeged városát arra, hogy az árvédelmi gátak erősítésének, az árvízi maximumok állandó emelkedésével párhuzamosan növekvő, feladatával megbirkózzék. És e miatt kellett a város közvetlen védelmét szolgáló régi töltések gondozásáról és fejlesztéséről is lemondania. Lényegében tehát ez a kényszertársulás — és ez az új töltés — volt az emlékezetes 1879. évi árvízkatasztrófa legdöntőbb és legközvetlenebb oka. Nem érdektelen tehát szó szerint idézni Szeged 1879. évi emlékiratának azt a részét, melyben a gátszakadás helyét, a kritikus percsorai, illetve petresi, töltésszakaszt jellemzi: 15. L. előbb a 10. sz. jegyzetben hivatkozott munkákat. 15/a A térképet I. a 10. lapon.
