Kvassay Jenő: A sekélyesésű folyók szabályozásának alapelvei különös tekintettel a Tisza völgyére (Budapest, 1889)

II. A csekély esésű folyók szabályozásának rendszerei - B) A töltésezés - 1. A teljes árvédelem

67 II. A csekély esésíí folyók szabályozásának rendszerei. lékfolyók szakadnak belé és ezek árvize akár részben, akár egészben összetalálkozhatik a főfolyóéval, a meder méreteit megfelelőleg kell növesztenünk, míg az utolsó mellékfolyó beszakadása alatt az árvízemésztés és ezzel együtt a töltések szélessége is csekélyebbé válik. A magasság ellenben itt a befogadó folyó árvizeinek legnagyobb magasságától függ. Ha a töltéseknek magassága és köze iránt tisztába jöttünk, áttérhetünk a v o n a 1 o z á s u k r a, irányításukra. E tekintetben ugyanazok a különbségek állanak mint a töltések távolságát illetőleg. A kik a távoli töltésezést sürgetik, azoknak alapjában véve mindegy, ha a töltések a rendes távolságon túl bármily messze helyeztetnek, mert a víz tározása annál nagyobb lesz; és ők a vonalzást úgy kívánják eszközölni, hogy a folyó kanyarulataival együtt abba bele essék. E rendszer alkalmazásakor tehát a töltések csak a folyó főirányát kisérik nagy egyenesekben és szelid görbületekkel, a mint ezt Paleocapa a Tiszára nézve tervezte. A szűkebb töltésezés barátai, kik a vízlevezetésre fektetik a fősúlyt, e tekintetben kénytelenek a medert követni, és ha a kanyarulatok hirtelenek : átvágásokat alkalmazni. E rendszernek az a nagy hibája lehet, hogy hosszabbrövidebb szakaszon a töltések igen ki vannak a hullámok hatalmának téve, ha a szél a folyás irányában fú, mikor a töltés arra valóságos gátat képez, melyen a hullámok megtörnek. Az igen széles mederben és előtéren is előállhatnak kereszthullámzások, de ezek korántsem oly veszedelmesek, mert a folyó medrében mindig nagyobb sebesség van, mely a hullámok képződésének bizonyos mértékig ellene áll. A kanyargós meder mellett elvonuló töltések nemcsak a hullámverés, hanem a jégzajlás szempontjából is igen veszélyesek, mert a jeget rendszerint e kanyarulatokban szokta a töltés feltartóztatva megtorlasztani. A mellékfolyók betörkolásánál a töltéseket fölfelé folytatnunk kell addig, míg vagy valamely vízmentes magaslathoz, vagy oly mély mederhez nem jutunk, melyen túl az árvíz sohasem szokott kiönteni, mert ellenkező esetben a mentesített területek a hátulról való elárasztás veszélyének lennének kitéve. Ezenkívül a betorkolásoknál meg van az ok — úgy mint azt a Pónál is tették — a töltések közét nagyobbra venni, nemcsak a mellék-, hanem afőfolyónál is, a mi a vonatozásban némi változást idéz elő. Emez eltérésnek az oka könnyen átlátható, mert a torkolatnál találkoznak a legnagyobb árvizek, és itt van legtöbb szükség a víz tározására és a víz szinének kiegyenlítésére. A töltések építésének módja minden kézikönyvben kimerítően van tárgyalva, s ezért fölösleges volna rája itt kiterjeszkedni, mindazonáltal egyes részletekre röviden reflektálni kívánunk. A töltések építése a vizet nagyon könnyen átbocsátó kavicsos, tőzeges vagy homokos talajon kevés sikert igér, kivált ha a magasság is nagy, mert a szivárgó és fakadó vizek a töltések mögött nagy mértékben szoktak mutatkozik. Szivárgó viz alatt értjük a töltés testén és a töltés alatt az altalajban a mentesített oldalra törekvő vizet. Felfakadó vizek pedig azok, a melyek akár a folyóból, akár a magas