Kvassay Jenő: A sekélyesésű folyók szabályozásának alapelvei különös tekintettel a Tisza völgyére (Budapest, 1889)

II. A csekély esésű folyók szabályozásának rendszerei - A) A meder szabályozása - 2. A meder szélesítése - 3. A meder irányának megváltoztatása - a) Az átvágások

38 II. A csekély esésíí folyók szabályozásának rendszerei. 1878. évig vihető vissza, mikor is a nagy elmaradásban, sőt eliszapolásban levő átvágásokat gőzkotrók segítségével kezdették mélyíteni és szélesíteni. E pótlómunkákat azóta alulról fölfelé rendszeresen folytatják, minek következtében remélhető, hogy a Tisza alsó és középső szakaszain a lefolyás viszonyai kedvezőbben fognak alakulni. Ezek után azon kérdés tárgyalására térhetünk át, hogy az átvágások miféle hatással vannak a folyó medrének végleges alakulására, illetőleg hogy az átvágásokkal elért esésnövekedés megmarad-e állandóan avagy változásnak van-e alávetve, s e tekintetben kimondhatjuk, hogy a folyók medrének megrövidítése csökkenti az átvágások eredeti esését, mert növeli sebességüket. A Divesen három átvágást tettek 1854 előtt; az összehasonlító lejtmérésekből kitűnt, hogy akis-vizek síkja emelkedett az átvágásokon alul, nevezetesen 0'46 méterrel a varavillei hídnál, 0'32 méterrel a cabourgi hídnál és 0'17 méterrel a divesi kikötőnél; ellenkezőleg az átvágások fölött a kis vizek síkja 0'35, 0'49 és 0'65 méterrel siilyedt. A Missisipi átvágásainál ugyancsak azt észlelték, hogy felül vízszinsiilyedés, alul emelkedés állott elő. Lombardini e tüneményt a Po átvágásaira is kimutatja, melyeket a XIV. században végeztek Pavia és Piacenza között, ugyanis míg az átvágások kezdetén Port'Alberánál a töltések csak egy méter, addig Monticellonál, vagyis végükön 5 méter magasak. Mint később az összeszorítások tárgyalásánál (42. lap) látni fogjuk, Baumgarten a Garonnenál ugyanily irányú megfigyeléseket tett. Ezért ügyelnünk kell, hogy az átvágások ne oly pont fölött végződjenek, melyre a magasabb vízszin fölötte veszélyes volna. Sőt ellenkezőleg az átvágásokat az ily pontok alá kell tennünk, mint ez Szegednél is történt a vedresházi 7389 méter hosszú átvágásnál. A második kérdés, a melyet magunknak fölvethetünk, az, vájjon a mesterséges átvágások tartósak-e, vagyis a folyó nem fogja-e lassanként az ő előbbi kanyarulatait visszanyerni ? A Tiszára nézve Paleocapa ezeket mondja: „A folyót a maga természete és az a kölcsönös viszony, mely az ő kiásó ereje és a tőle hasított föld tulajdonsága közt van, vezérli arra a kanyargósságra, melyben lenni látjuk. Nem lenne elég ennélfogva a folyó leghosszabb kanyarulatait átvágni; a partszakgatásokat tovább folytatná az ő hegyesebb kanyarulataiban, sőt igazított részeiben is: és szüntelen küzdésre kellene készen lenni a folyó ellen, hogy azon erőltetett egyenes vagy némileg egyenes irányban megtartassék, melybe a javaslott számtalan igazítás helyezni szándékozik. E küzdés pedig tömérdek vesződséget kívánna egy ily folyónál, melynek oly magas partháta van és ily országban, hol nincs kő, melyből a legerősebb ilyféle védő művek készíttetnek, s az e célra alkalmas fa is hiányzik."