Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

II. A magyar halászat szerszámjárása és a magyar halászélet - A magyar halászélet

vonulásig; mindamellett már az általános emberire való tekintetből föltehetjük, hogy első föllépése mindenesetre legalább némi elfogultsággal járt, mert az a hely, a melyen nemes hivatását teljesíti, a legnyilvánosabb, t. i. a piacz ; ennek hangos ítélete pedig a legkönyörtelenebb, mert nem válogatja a szót. De épen, mert a fórum a legnyilvánosabb, hamar elemészti az elfogultságot; az ifjabb, szellemi tekintetben rugalmasabb nemcsak nyomdokába lép a korosabbnak, hanem túl is tesz rajta, mert az összezsúfolt elhelyezés, fokozva az életbevágó érdekek találkozásától, sokszorosan való összeütközésétől, erősen istápolja a — haladást. Annyi azonban bizonyos, hogy Magyarország piaczai nélkülözik a német értelemben vett «Fischweib» egyenlő értékű alakját. A magyar «halaskofa» sértésnek veszi az imént leírt elnevezést, mert ő «halarosné», még pedig — ez a legkevesebb, mert a legtöbbje halászfeleség, tehát joggal — «mestcrné». Olyan piaczokon, a milyen a komáromi, szegedi, túlnyomó a valóságos halászmesterné, ki leginkább pénteki napon takarosan kiöltözve oda áll a kád mögé; a tisztaságra rátartós s rendes vevőkkel dicsekszik. Igaz, hogy szemes s ha észreveszi, hogy a szomszédban elfogyott a java, oda is szól a tétovázó vevőhöz, hogy tessék errébb fáradni, majd ihanyra veti ezt a két fris pontyot, olyan a szironya, mint csak a basarózsa! Hát én egy szóval sem mondom, hogy ott mindig szent a béke, hogy sohasem támasztják oldalba karjaikat s nem járja az «odamondás» ; de az bizonyos, hogy mindez kivétel s ez indított arra, hogy e kis elmefuttatás élére nem azt írtam oda «halaskofa», hanem — CALEPINUS nyomdokain haladva — a «halarosnét».