Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

II. A magyar halászat szerszámjárása és a magyar halászélet - A magyar halászélet

Halász, legény vagyok én, Duna hátán járok én : Két övedző a kezembe, Barna kis lány az ölembe ! A legtöbb mesterszó a következőben van : Nincs szebb élet minálunknál. Az. dunai halászoknál ; Mink porcziót nem tizetünk, Mikor tetszik, elmehetünk. Beöved^ük a ladikot, Ki is hányjuk mi a hálót ; Kihuzz.uk mi a letarlást, Megtraktáljuk a jó pajtást. Ha az bárkát jól megrakjuk. Az utaltságot kinyújtjuk : Vigan megyünk hazafelé Az Vágduna vize felé. Közel jár ez is: Az halásznak jól van dolga : Egy tanyáról a másikra ; Ha van a halnak járása. Az életnek nincsen mássá. Famohából tüzet raknak, Mellette ott pipázgatnak ; Míg a halak süldögélnek Mellette pipázva ülnek. Egy legenda is élt valamikor a komáromi halászok száján s hogy tele lehetett mesterszóval, erről a megmentett két-három sor is tanúskodik : Mikor az. úr Jézus maga a földön járt, Bement az csónikba, benéz a tat alá Kenyeret sem talá' — — Komárom százakra rúgó mestereiből s a halászatot urok után folytató özvegyeiből manapság már csak néhány van meg mutatónak ; a hanyatlás általános s természetes, hogy a mesterséggel annak úgyszólván virágja: szokás, köszöntő, dal, hagyomány és babona is veszendőbe megy. A mi itt eddig és ezentúl le van jegyezve, az olyan, mintha az utolsó óra maradéka volna; javát megőrizte az ősi soron is halászcsalád, a TuBÁ-ék családja, egy halászó özvegy anya két fiával, s összeszedett némelyeket id. SZINNYEY JÓZSEF is.