Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

Bevezető

Ez a hollandus BEUCKEL volt ki 1397 táján alkalmazta a sózást a heringre s evvel majdnem olyan jótevője lett a szegénységnek, mint 1 (,85-ben DRAKE, ki a burgonyát hozta földrészünkre. Mind a ketten a szegény zsellér viskójától hárították el a szegény ember legkönyörtelenebb, legborzasztóbb gyötrőjét, legádázabb ellenét: az éhhalált. A fentartási módok nyomdokain, vagyis alapján fejlődött a halászat nemzetgazdasági és kereskedelmi hatalommá, melynek nagyságáról óriási számadatok tesznek tanúságot. Angliában csak az édesvizek halászata nyolcz-kilencz millióra rúg s e nagy pénznek majdnem felét a jól megvédett nemes lazacz adja ki. Csak Skócziából magából tizenötezer halászhajó indul évenként a tengeri halászatra, a mely körül negyvennyolczezer ember serénykedik. Francziaország halak után közel húsz millió forintot forgat; tengeri halászata huszonnégyezer hajót és százháromezer embert foglalkoztat; egyedül a tőkehal — stokfis — körül közel hatszáz hajó orra szántja az óczeán síkját és tizenegyezer ember van talpon. Norvégiában közel háromszáz nagy és kilenczedfélezer kisebb hajó száll ki a tengerre s a halászat gyakorlása harmincznyolczezer embert szólít munkára. Van év, a melyben egyedül a hering ötvenezer embernek ad munkát és kenyeret. Oroszország csak halikráért egy millió forintot kap a külföldtől. Olaszországnak tizenkétezer hajója, dereglyéje ereszkedik a tengerre, harminczezer halásza serénykedik s szerez évenként negyven millió lirát. Hát Magyarország? Az ország fölséges vizeinek partján megállhat a magyarember, elmondhatja, hogy régentén — a mohácsi vész előtt — volt hatalmas halászata s hogy ma nincsen, az másokon múlt; de hogy legyen, az egyedül rajta áll.