Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

Bevezető

A TÁRSADALOM ÉS A HAL. Az őskori nyomok hallgatag világát a beszélő hagyomány, ezt az irott történet váltja föl. A hal nemcsak az emberi társadalom anyagiasságában, hanem eszmevilágában is mind nagyobb tért követel magának ; az ember hitébe fogadva eléri a szentséget, csodák tárgyává lesz; följut az égbolt csillagvilágába. Mindez fényes tanúbizonysága annak, hogy a társadalom minden korban érezte a hal fontosságát. Az asszíroknál, fönicziaiaknál, Sziria és Egyiptom népeinél a hal, mint minden állat, mely a társadalom fennállására hasznos volt, az oltárokra került s mint szent állat tiszteletben részesült; — e népek papsága állítólag ezért nem élt vele. A Pythagoraeusok tartózkodtak tőle, mert a hallgatásnak — mint főerénynek — jelképét látták és tisztelték benne. A régi Lykia jósai jövendőt mondtak a hal megjelenéséből, távozásából. Az ó-egyiptomiak alakos jegyírásában, a hieroglyphben, a hal alakja igen gyakran fordul elő, mint a bőség és a gazdagság jegye; azzá avatta a szent folyó, a Nilus halakban való áldása. A klasszikus korok népeinek hite, képzelete külön istent adott a vizeknek s a bennök élő halak seregeinek. Neptunus, a vizek istene, háromágú szigonynyal uralkodik a halak töméntelen seregein s Proteus, a jósló alisten, őrzi a főisten tengeri borjait* az egyiptomi vizek síkján, mélységében. E korok képzőművészete megragadja a halat is, rávési szobraira; befogadja fali képeibe. * A delfin, melyben akkoron még halat láttak.