Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

I. Történeti rész - II. A magyar halászat múltja

A MAGYAR KONYHA ÉS A TUDOMÁNY. Különös hangzású egy czím ; talán mosolyt fakaszt az olvasó ajakán, már tudniillik azén, a ki kedélye melegét őrzi, tartogatja, tehát a tréfást itt is elérti. Pedig a czím még ki is bővíthető, mert valójában ez: «a magyar hal a magyar konyhán s mind a kettő a tudományhoz való viszonyában*. Talán ez is mosolyt fakaszt!? És mégsem tréfa, mert valójában kedves is, komoly is — nagyon. Mondd meg mit eszel, ebből is kiveszem, milyen vagy; mutasd hajlékodat, meglátom a lelked ; írj egy rövidke levelet, felém hangzik a lényed ! A magyar konyhából, kivált a régiből, sokat tanulunk, a mi őseink életmódjára nézve jellemző, tehát felvilágosító is; megvonhatjuk a parallel vonalat az akkor és a most között ; sokat tanulunk gazdasági tekintetben és igen sokat a nyelv dolgában. Leginkább az utóbbi az, mi arra ösztönöz, hogy a halakat ismertető tudományszak érdekében a régi magyar konyhába bepillantsunk. De az egyszerű, józan észszerűség is biztat; mert ha a történelem arra tanított, hogy a halászat a magyarság ősi foglalkozásai között első, talán legelső helyen áll, akkor nagy szerepet játszhatott az a házi tűzhelyen is, melynél, a tárgyhoz képest, a nyelvkincs forrásai is fakadnak, buzognak. Milyen halat ismert a régi magyar konyha? Milyen néven szólította ? Vájjon a régi halnevek találnak-e azokkal, a melyek a halásznépség ajakán ma élnek? E kérdések mind arra ösztönöznek, hogy legrégibb irott és nyomtatott szakácskönyveinket fölkutassuk. És biztat még valami más is. Az a nagy és oly mélyreható átalakulás, a melyet a nemzetben a keresztény vallás fölvétele szükségképen létrehozott, mely vallás a megtérő pogányságra elemi hatást gyakorolt, természetesen avval járt, hogy a nemzet az új hit szabványait szigorúan megtartotta ; megtartotta a szertartásokon kívül a bojtot is, mely tehát a halat, a puszta megélhetés tekintetéből is, rendkívül fontossá tette.