Dr. Deák Antal András: A háromszögeléstől a Tisza-szabályozásig. (Források a vízügy múltjából 10. Budapest, 1996)

ELŐSZÓ

ELŐSZÓ "Őrizzük meg emlékét azoknak is, kik hazánk anyagi érdekeinek emelése körül, a közlekedési eszközök szaporítása, vizek szabályozása s átalában a természeti, égalji és földviszonyok javítása által vezérszerepekre voltak hivatva..." (Vasárnapi Újság 1866. április 29. 17. sz.) Örömmel tettem eleget a Múzeum megtisztelő felkérésének, hogy ennek az oly régtől esedékes, fontos történeti forrásokat és kutatási eredményeket közreadó könyvnek a publikálásában segítségére legyek, és hozzá az előszót megírjam. Úgy gondolom, hogy a könyv valamennyi fejezete külön-külön, akár önmagában is megállná helyét a "Források a vízügy múltjából" nagysikerű sorozat soros köteteként, de így egybekötve, témáját tekintve egymásra épülve méltó darabja lesz a sorozatnak. A modern technika bűvöletében élő társadalmunkban nem szabad elfeledkezni - mégha gazdasági gondokkal küzdünk is -, elődeink által végzett országos - vagy éppen európai jelentőségű munkákról, és azokról az emberekről, akiknek a nevéhez a nagy tettek fűződtek. Szükséges, hogy legyenek emberek, akik a múlt elfelejtett hiteles emlékeit ismét a felszínre hozzák, és közkinccsé teszik. Szüksége van erre a nemzetnek, egy-egy szakterületnek jelesül a vízügyi szakmának is. Ezért ünnep számunkra, ha vízügyi múltunk egy-egy történeti forrása napvilágot lát, különösen az, ha olyan jeles dokumentumokról van szó, mint a jelen kiadványban közreadott írások. Sokan nem értik, hogyan szerveződött nálunk a vízügyi ágazat olyan erős és fegyelmezett társadalmi tényezővé az elmúlt századokban, pedig a magyarázat erre rendkívül egyszerű. Elég csak a térképre egy pillantást vetnünk, hogy átlássuk, 1100 évvel ezelőtt őseink Európa közepének legmélyebb pontján verték fel sátraikat, ahol a hegyekből érkező vad folyók évente többször árvízzel fenyegették őket. A vizekkel való együttélés és küzdelem nevelt ki egy olyan vízügyi szakember-gárdát, melynek a múlt századtól a jelenig világszerte jó hírét ismerik. E téren Európában talán egyedül Hollandia vetekedhet velünk. A különbség a két ország között csak az, hogy míg őket megbecsülés övezi hazájukban, addig nálunk néhány éve néhány évig - mintha elfeledkeztünk volna azokról, akik a vizeket a folyók medrébe visszaszorították, és őrt állnak, nehogy azok pusztítón ismét ránk törhessenek. Ebben az évben - 1996-ban Magyarország a honfoglalásnak 1100. évfordulóját ünnepli. A megemlékezések sorába szervesen illeszkedik ez a könyv, mely a magyar nép egyik legjelentősebb ország-építő vállalkozását idézi: a második honfoglalásként is emlegetett Tisza-szabályozást. A fél évszázadig tartó, az ország egyharmadát érintő munka Európában szokatlan vállalkozás volt. Nem az állam kezdeményezte, az anyagi terhek javát sem ő viselte, hanem a folyó és vízrendszerének árvizektől, mocsaraktól sokat szenvedett lakosai, akik nemcsak a szebb jövő reményében vállalták a megszokott környezetüket, birtokaikat megbolygató mederátvágásokat, gátépítéseket, hanem azért is, hogy puszta létüket mentsék. A XVIII. század folyamán ugyanis a tiszai árhullámok egyre pusztítóbbakká váltak, mintha 'el akarták volna nyelni a világot'.