Bircher Erzsébet – Schuller Balázs szerk.: Bányászok és bányászvárosok forradalma, 1956. Tanulmányok az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójának tiszteletére. (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 5. Sopron, 2006)
Schuller Balázs: Példaképek lázadása? A magyar bányásztársadalom 1956-ban
különösen szegény, bányavidéken élő nők már korábban is dolgoztak a külszíni munkafolyamatoknál (például a szénosztályozásnál), de a fizikailag kifejezetten embert próbáló földalatti munkahelyeken - a férfiak és a bányászfeleségek nem csekély felháborodását kiváltva - csak ekkor jelentek meg, elsősorban csillésként, de számosan vájárként is. Utóbbiakról maga Rákosi mondta: „Természetesen mi is hibákat csináltunk. Az elvtársak hallották, hogy néhol elsősorban vájáriskolába küldték a nőket, holott a vájármunka nehéz. [...] ...ez a munka legtöbb nőnek nem való." 49 Ahogyan a háztartásbeli nők, úgy a köztörvényes és a politikai elítéltek munkára vezénylése is szovjet mintára történt. 50 Az e téren nagy tapasztalatokra szert tett Garasin Rudolfot 1951-ben hívták haza a Szovjetunióból, az általa átszervezett Büntetés-végrehajtáson belül hozták létre a hazai rabmunkát koordináló Közérdekű Munkák Igazgatóságát (KÖMI). Az Országos Tervhivatal, a Belügyminisztérium és a Bánya- és Energiaügyi Minisztérium 1952-ben tartott közös értekezletein dőlt el, hogy mely bányákhoz és mekkora létszámot biztosít a 20 000 főt is meghaladó - az ipar más területén is foglalkoztatott - keretből a KÖMI. 51 Mivel azonban a Nagy Imre kormány sem változtatott az iparpolitika irányvonalán, a KÖMI táborok felállítása sem enyhítette a munkaerőhiányt. 52 Megoldásként a Honvédség 1951-től építkezéseken alkalmazott Építődandárjának átirányítása mutatkozott. Ebben az alakulatban 1953-ig elsősorban a politikailag megbízhatatlannak és ebből kifolyólag fegyveres szolgálatra alkalmatlannak talált fiatalemberek („C" honvédek) szolgáltak, akiket rendkívül megalázó körülmények között dolgoztattak. 1953-tól Bányamunkás Csoporttá átszervezve és egyszerű sorkötelesekkel kiegészítve az egész alakulatot átirányították a szénbányászatba, ahol vegyes érzelmekkel fogadták a részint értelmiségi, részint paraszti 2005. Bár a szakszervezet 1956 júliusi kongresszusa határozott a női munkaerő kivonásáról, a Nehézipari Minisztérium anyagai alapján ez csak 1958-ban történt meg. MOL XIX-F-17-aa 101.d. Feljegyzés a munkásosztály helyzetének tanulmányozásáról... 1958. 49 Rákosi Mátyás 1950. november 26-án az Országos Bányász Értekezleten elhangzott szavait idézi: Ladányi, 65.0. 50 A Szovjetunióban 1941-ben több mint egy millió kényszermunkás dolgozott a bányászatban. Heller - Nyekrics, 300.o. 51 A témáról részletesebben ír: T. Varga György: A rabmunkáltatás rendszere. 1949-1953. In.: Rubicon 2002/6-7. szám. és M. Kiss Sándor: Az internálás kérdése Nagy Imre 1953-as parlamenti beszéde után. In.: Magyar Napló 2003. június. Gyakorlatilag a rabmunka 1956 után sem szűnt meg, csupán a bányászatból vonták ki teljesen az elítélteket. 52 Ladányi Andrásnak egy volt rabbal készített interjúja segít árnyalni a KÖMI-ről kialakult képet. Eszerint a rabok egy része - a levonások ellenére is - pozitívan értékelte a földalatti munkáért kapott bért és további kedvezményekért vájártanfolyamokra is szívesen jelentkeztek. ,A vájárvizsga után önálló vájárként dolgoztam. Hozzám osztották be a csillés rabokat. A munkahelyen mindent én irányítottam. [...] Sokan a börtönbüntetés letöltése után visszamentek dolgozni a bányába, mert jó pénzforrás volt." Ladányi, 77-78.0.
