Bircher Erzsébet szerk.: Bányavárosok a legkegyelmesebb királyok uralkodása alatt, Selmecbánya Bél Mátyás leírásában (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 4. Sopron, 2004)

Selmecbánya története

órát adtak pihenésre és testük ápolása céljából; miután pedig ez az idő eltelt, ki-ki páncélt öltve és fegyvert ragadva a kijelölt állomáshelyre ment. így folytak a dolgok, amikor semmilyen félelmetes esemény sem fenyegetett. De amikor az őröknek a szokás szerint elkiáltott jelszavai azt adták hírül, hogy közeleg az ellenség, vagyis, hogy „Hannibál ad portas" (Hannibál a kapuknál), akkor nemcsak azok rohantak teljes számban az ellenségre, akik az őrhelyek szállásain készenlétben voltak, hanem mindenki, akik a bányák rejtekein vagy a városban alkalmasak voltak a fegyverforgatásra. S azért, hogy elsősorban a bányamunkások mindig készek és felkészültek legyenek az ilyesfajta hirtelen eseményekre, az emberek fegyveresen szálltak le a bányákba: az egyik kezükben kalapácsot, a másikban pedig valamiféle dárdát viseltek. Es valóban sokat is ért a selmecieknek ez az ilyesfajta gyakorlat révén kialakított katonai rendje: olyannyira, hogy nemcsak a várost, hanem a környéket is biztonságossá tette ez a helybéli katonaság az ellenséges betörésektől és az ellenség fcnekedéseivel szemben. Soha nem szakadt ugyanis vége az ellenség nyughatatlankodásának és a betöréseknek, amíg végre megköttetvén a béke, nem lett szabad mindkét félnek élvezni a fegyverek nyugvását. Elsősorban a bányavárosokat volt szokása fenyegetni erre az aranyra éppen olyan éhes, mint amennyire vérszomjas népnek. Megénekelte ezeket a veszedelmeket Gabelman Miklós

52 nem kevésbé ékesen, mint amennyire híven a valósághoz; ezért tehát S2 Monomachia Hungaro-Turcica, I. könyv, 1. lap.