Bircher Erzsébet szerk.: Egyedül a közhaszon kedvéért - Tanulmányok a 250 éves magyar szénbányászat tiszteletére (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 2. Sopron, 2003)

Szabó László: A „Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársulat” tatai bányászatának előzményei

Ideérkezésekor nagy lendülettel látott munkához. A már eddig is említett kitűnő szakemberek véleményeit is figyelembe véve alakította elképzelését, amely egyértelműen megalapozta azt, hogy a medence szénbányászata alig néhány év múlva a hazai szénbányászat élvonalába került. Ez a megvalósult elképzelés a következő volt: egy 500 m sugarú körön belül három lejtősaknát kell telepíteni úgy, hogy azok szájnyílása a kör közepén felépítendő szénosztályozó felé mutasson. Az osztályozó egyben a megépítendő Bánhida állomásra vezető szárnyvasút kiindulópontja is, ahol az osztályozott szén közvetlenül vasúti vagonokba kerülhet. A lejtősaknák egyenként 60-70 millió mázsa szénvagyont tárjanak fel (még nem tonnában számoltak), így évi 2 millió mázsa termelés mellett élettartama beleszámítva a fejtési veszteséget is - az élettartam 25-30 év lesz. Kiemelkedő elképzelése volt, hogy az osztályozó mellé villamos erőközpontot kell kiépíteni, hogy a szállítás, szellőztetés, vízemelés elektromos erővel történhessen. A külszíni szállítást úgy kell megoldani, hogy mindhárom aknából kijövő szén - amelyekben Hönsch eredeti elképzelése szerint függősínpályás szállítás valósult meg - függő kötélpályán jusson el az osztályozóig. És végül ezen az említett körön belül kell felépíteni a munkáskolóniát is. Több mint száz év után is csak a legnagyobb elismeréssel lehet szólni ennek a tervnek célszerűségéről, átgondolt előrelátásáról. Azt azért meg kell említeni, hogy a függősínes lejtakna megoldásnak több szakértő továbbra is ellene volt, de mert a dolog további halasztást már nem tűrt, 1898 januárjában Ranzinger e mellett a megoldás mellett döntött, egyúttal kérve, hogy ez ügyben több szakértőt már ne kérjenek fel. Ennek ellenére az igazgatóság még három korabeli szakértő véleményét újból kérte, de szerencsére a Ranzinger-féle döntés maradt érvényben. Ennek értelmében az I. sz. lejtősaknától mintegy 80 m-re keleti irányban, megkezdték a később Herz Zsigmondról elnevezett II. számú, illetve folytatták a valamivel korábban megkezdett, majd gróf Teleki Gézáról elnevezett III. sz. akna mélyítését. Természetesen az aknamélyítésekkel párhuzamosan nagy lendülettel folytak a már említett külszíni létesítmények, valamint a függőleges lejtaknák, illetve tömedék aknák építése is. Ezzel tulajdonképpen azon feladatomnak, hogy a tatabányai szénmedence bányászatának előzményeiről és kezdetéről szóljak, eleget is tettem. Hogy mégsem fejezem be, arra egy nevezetes, a tatabányai bányászkodás szempontjából döntő esemény jubileuma, mégpedig 100 éves jubileuma késztet. Nevezetesen az iszaptömedékelés bevezetése. A már termelő első három akna lapos dőlésű, vastag széntelepeiben kitűnő lehetőség volt igen termelékeny fejtési mezők kialakítására. A Ranzinger által bevezetett un. oldalpászta fejtési rendszerben a széntelepet felülről lefelé haladó - 3,2 m vastag - szeletekben, kézi tömedékeléses kamrafejtésekkel művelték.