Bircher Erzsébet szerk.: Egyedül a közhaszon kedvéért - Tanulmányok a 250 éves magyar szénbányászat tiszteletére (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 2. Sopron, 2003)
Dr. Izsó István: A kőszénbányászat évszázados jogi vitája
bányajogi kérdésekben ismerte el, amelyekről más törvények nem intézkedtek. A Bányarendtartás ugyanakkor egyáltalán nem tett említést a kőszén bányajogi besorolásáról, így azt a Bányarendtartás alapján sem a fönntartott, sem a földbirtokosi jogosultság körébe tartozó ásványok közé nem sorolhatták anélkül, hogy ebből jogviták ne keletkeztek volna. Mint ismeretes, a szabadnak (fönntartottnak) nyilvánított ásványokat a bányajog elvonta az ingatlantulajdonos rendelkezése alól és - ellentétben a földtulajdonosi rendelkezés alatt maradt ásványokkal - olyan közjavakká minősítette őket, melyek megszerzését a törvényes feltételek betartásával bárki részére biztosította, az ingatlantulajdonos hozzájárulása nélkül is. Az osztrák örökös tartományokban és Csehországban 1758-ban a kőszenet is az uralkodó részére fönntartott ásványnak nyilvánították 4 és ez a szabályozás nyilván ismert volt a hazai bányászati igazgatás képviselői előtt is. Talán ennek is köszönhetően, az ország egyes vidékein eltérő gyakorlat alakult ki a kutatás és bányaművelés engedélyezési folyamatában. A klasszikus bányavidékeken ahol fejlett kincstári igazgatási apparátus irányította a bányászati viszonyokat általában ragaszkodtak a bányabírósági engedélyek kiadásához, máshol pedig, mint pl. Brennbergen, ahol Győri Ferenc főispán a szenet a földbirtok tartozékának minősítette, csupán a földtulajdonos beleegyezéséhez kötött tevékenységként szabályozták"^. Az ellentmondásos helyzet feloldása érdekében a magyar és erdélyi udvari kancellária, valamint az udvari kamara között 1788. június 20.-án létrejött egyezmény alapján az udvari kamara 3926. és 4157. sz. rendeleteivel, valamint az udvari kancellária 7259. sz. rendeletével Magyarországon és Erdélyben az ásványszeneket a földbirtok tartozékának nyilvánították és kizárták a bányajog köréből 6 . Wenzel Gusztáv szerint az ásványszenek bányajogi besorolása vonatkozásában két érv csapott össze. Az egyik nézet szerint régebbi törvényeinkből semmiképpen sem vezethető le a kőszén bányaúrjog alá tartozása, hiszen azok keletkezésekor kőszénbányászat még nem is létezett. A másik álláspont szerint ugyanakkor a földtulajdonra vonatkozó törvényekből sem lehet levezetni olyan jogértelmezést, amely szerint a kőszéntelepek a földbirtok tartozékát képeznék. Utóbbi érvelés mellett szólt az is, hogy „a civilisait Europa többi államaiban a kőszénbányászat mindenütt a bányászat általános szabadságában része síttetik". Wenzel úgy látta, hogy a kőszénbányászat rendezése nálunk azért nem történt a fejlettebb országok mintájára, mert nem azt az elvet fogalmazták meg, hogy közgazdasági okoknál fogva a kőszenet az általános bányaszabadság A rendelkezést az 1790. és 1835. évi udvari kancelláriai rendeletek is megerősítették. A magyar bányászat évezredes története II. 62. 6 Dr. Balkay Béla - Dr. Szeőke Imre: Magyar bányajog 26.. illetve Dr. Baross János: A szénkérdés a magvai' bányajog reformjában 28.
