Bircher Erzsébet szerk.: Egyedül a közhaszon kedvéért - Tanulmányok a 250 éves magyar szénbányászat tiszteletére (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 2. Sopron, 2003)

Ivan Herčko – Eugen Kladivik: A szénbányászat története a mai Szlovákia területén 1919-ig

tárgyalta, amely a községnek adott igazat és annak ítélte oda a szénmezőt. De a község sem tudta törleszteni az adóságot, s így a bánya tulajdonjoga átszállt az államra. Három évvel később a bányát visszaadták a községnek. 1904-ben az ipolysági Ungár Miksa bérleti szerződést kötött a községgel és földterületek többi tulajdonosával a területre vonatkozó szénbányászati jog hasznosításáról. A bányamező tulajdonosai ebben az időben, fele-fele arányban a kincstár és Frantisek Kabina voltak. A község, amely a kincstárat képviselte, 1907-ben évi 600 korona bérleti díj fejében Ungár Miksa javára lemondott a bányamezőbirtoklási jogáról. A bánya termelési adataival és az alkalmazottak számával összefüggésben érdemes elmondani, hogy 1910-ben a kitermelt szén mennyisége 700 tonna volt, s a bányának 1914-ben csak két bányászt alkalmazottja volt. A bánya csak a közvetlen környéket látta el szénnel. Az első világháború idején nyitotta meg alsózellői (Maié Zlievce) bányáját Dr. Adalbert. Az 1. világháborút megelőző időszakban a mai dél-szlovákiai szénmedence területén csökkent a vállalkozói kedv és az addig is meglehetősen alacsony termelés még inkább visszaesett. Ebben a térségben a 20. század első felében nem volt komoly gazdasági jelentősége szénbányászati tevékenységnek. A termelést a szezonalitás jellemezte, és azt nagymértékben befolyásolták a gazdaságpolitikai változások. Ez részben annak a körülménynek is tulajdonítható, hogy a bányamüveléssel kisvállalkozók foglalkoztak és a térségből hiányzott a komolyabb ipar, a szenet a kisfogyasztók vásárolták. A termelés felfutására csak a 20. század második felében került sor. A szénmedence keleti részén, Csákányháza (Cakanovce) és Ragyolc (Radzovce) községek határában egy 1200 x 600 méteres nagyságú, ellipszis tál formájú széntelep feküdt, amely erózió következtében vált le a salgótarjáni barnaszén medencétől. A magyarországi medencétől eltérően, amely három rétegű, ezen a harmadidőszaki lelőhelyen a szén csak két rétegben fordult elő és azt andezit takaróréteg fedte, ami elősegítette a nagyfokú szenesedést. A szénrétegek a korai harmadidőszakból, a miocén korból és az alsó mediterrán korszakból származtak. A szén fűtőértéke 6000 kal/kg, hamutartalma 14%, víztartalma pedig csak 5% volt. A felső szénréteg vastagsága 0,8-0,9 m között változott, kettő - négy átrétegződéssel. A felső szénréteg alatt 12-15 méter mélyen foglalt helyet az alsó, 1,2-1,5 m vastagságú szénréteg, amely három önálló részből tevődött össze. A két felső szénréteg 1,0-1,2 m vastag volt és ezeket önállóan értékesítési céllal bányászták. A második szénréteg alsó rétegében található szenet a bánya saját maga használta fel. A lelőhely keleti peremén délnyugati irányban egy nagy diszlokáció húzódik. A lelőhelynek a diszlokációtól nyugatra található része 16 méterre leszakadt, s ez megóvta a lepusztulástól. Ezzel szemben a diszlokációtól keletre eső rész csaknem teljesen erodálódott. A szénrétegek több helyen is a felszínre kerültek. A fedőrétegek (agyagos, nedves, üledékes, sárga és szürke, andezites homokkő) vastagsága 60 és 120 m között váltakozik.