Bircher Erzsébet szerk.: Egyedül a közhaszon kedvéért - Tanulmányok a 250 éves magyar szénbányászat tiszteletére (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 2. Sopron, 2003)

Ivan Herčko – Eugen Kladivik: A szénbányászat története a mai Szlovákia területén 1919-ig

A magyar kőszénterületek térképe megváltoztatta az Általános Bányatörvényben foglalt szabályozást. A szén ismét annak a tulajdona lett, akinek a földjén az található volt. A szén kitermelése iránt érdeklődést mutató más személy a föld tulajdonosának volt köteles járadékot (terragium) fizetni. A földtulajdonos beleegyezése nélkül a bányahatóság senkinek sem adhatott bányatelket, vagy kutatási engedélyt. Az Altalános Bányatörvény ebben a változatában elsősorban olyan esetekben nyitott utat a szénlelőhelyek kitermelésének, amelyek olyan földesurak birtokain feküdtek, akik személyesen nem mutattak érdeklődést a szén kitermelés iránt. Erről tanúskodnak azok, a 19. század második feléből származó kísérletek, amelyek szénmezők kitermelését célozták. A 19 század utolsó negyedében a mai Szlovákia területén három nagyobb bányaüzem működött: a nyitrabányai, az erdőbádonyi és az ebedeci. Kisebb terjedelmű termelés folyt a Nagykürtös (Velky Krtís) környékén elterülő délszlovákiai szénmedencében. Az említettek közül a nyitrabányai medence volt a legnagyobb, amely a 20. század kezdetétől indult fejlődésnek. A 18. és 19. században talált és kitermelt szén kevéssé járult hozzá az ipari fejlődéséhez. Ennek az volt az oka, hogy ezen a területen nem volt jó minőségű feketeszén, valamint az, hogy a szénmezők távol voltak a jelentős kohászati központoktól. A kitermelést az előnytelen jogi viszonyok is nehezítették, amelyek - egy viszonylag rövid időszaktól letekintve - nem a bányászatot végzők, hanem a földtulajdonosok érdekeit szolgálták.