Bircher Erzsébet szerk.: Egyedül a közhaszon kedvéért - Tanulmányok a 250 éves magyar szénbányászat tiszteletére (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 2. Sopron, 2003)

Molnár László: Brennbergbányáról – egyéni nosztalgiával

A 2 méteres fogás elkészülése után a padozatot pótló vasrácsokat 2 méterrel lejjebb kellett ismét beépíteni és a munkálatokat folytatni. Az új aknavasak fészkének helyeit ki kellett hagyni és 4-5 falazási fogás elkészültével utólag beépíteni, majd a vezetöléceket beszerelni a későbbi kasos szállítás részére. A munkát nehezítette, hogy alulról végig áramlott az egész bánya elhasznált, meleg levegője. Az akna vizes volt, ezért vízálló gumiruhát és fejfedőt kellett viselni. A külszínnel, az aknacsatlóssal húzódrótos jelzőrendszerrel tartották az összeköttetést a különböző szállítási céloknak /személy, fa és meddő kifelé, tégla, habarcs lefelé, stb./ megfelelően. A három műszakban dolgozó csapat öt fős volt. A csapatvezető vájár mellett még egy vájár, két bányakőmüves és egy csillés dolgozott. A beosztott gyakornok - a vállalat szigorú utasítására - nem „plusz" fő volt, hanem a telepített létszámhoz tartozott, a teljesítményét hoznia kellett. Ezt a csapat vezetője és a társai is megkövetelték. Az első hetekben kimerítő volt számomra a munka, de 25 évesen, ha nagyon akarja az ember mindenbe belejön. Az Új-Hermes aknai kis lakótelepen, a hírneves Rosenstingl bányászcsaládnál laktam, a lakbért a vállalat fizette. Hat hónap után felmentettek a fizikai munka alól, mert új, bonyolult bérezési rendszert vezettek be és Grün János föaknász a segítségemet igényelte. Az aknában végzett munka hónapjaiban megtanultam a rakodáson, lapátoláson, a malter öntésen kívül a falazást és a légkalapács kezelését is, csillés szinten. A legfontosabb lett számomra a bányászokkal keletkezett együttérzés, baráti kötődés. Hoffmann János /Sáni/ csapatvezetőt megtanultam tisztelni a munka megszervezése, a csendes Hrobát János vájárt a rendkívüli szorgalma miatt, Kalmár János bányakőmüves villámgyors falazása mély benyomást tett rám. Siklósi Károly és Ainring András csillések az első napokban gyanakodva, szánakozva figyeltek, de látva igyekezetemet, segítgettek a nehéz munkában. A csapat három hét múlva befogadott. Megemlítették, hogy a korábban olyan mérnök-gyakornokkal is dolgoztak, aki csak útban volt, ezért felültették az akna-vasra és jelenlétével az egy főre esö teljesítményt csökkentette. Nem akartam az aknavasra ülni... Mindez ötven éve volt. A felsoroltak közül már csak Ainring András él, Agfalván, 70 évesen, nyugdíjasán és fafaragó népművészként szerzett nevet magának. Brennbergbánya az 1950. évben még 103 ezer tonna szenet termelt. Ezért is megdöbbenést keltett, váratlanul érkezett 1951. január 18-án a minisztériumi utasítás, a bánya bezárásáról. Az intézkedés politikai, gazdasági és műszaki indokait az idős brennbergiek máig vitatják. Az első szénbányász csapatokat - a felszerelésüket magukkal vive, - már február végén útnak indították Várpalotára és Oroszlányba. Mi, aknamélyítők még június l-ig folytattuk az Uj-Hermes akna átépítési munkáit! A szénbányászat termelési igényeinek ingadozásai miatt később is sok hasonló, érthetetlen intézkedést tapasztaltam. Nógrádban a 100 millió Ft-ért