Bircher Erzsébet szerk.: KOR-KÉP - Dokumentumok és tanulmányok a magyar bányászat 1945-1958 közötti történetéből (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 1. Sopron, 2002)
Bircher Erzsébet: A szén az ipar kenyere
A gépek leszerelését sok helyütt az egyébként hadiüzemeknek nyilvánított bányákban - a dolgozók meg tudták akadályozni, vagy ha azt nem is, a gépek elszállítását igen. Minthogy a létesítmények döntő és szakmai szempontból meghatározó részei a föld alatt volt, így védve voltak a háború közvetlen veszélyeitől. A háború végén nagy problémát jelentett azonban a termelés beindításában a munkaerőhiány, a közlekedés, s az ellátás összeomlása. A bányák termelésére pedig elsődleges szüksége volt az országnak. A hazai szénszükséglet döntő részét - a két háború közötti autarkiára törekvő gazdaságpolitika miatt - a magyar bányászat fedezte. Az ország szénbányászatának két meghatározó szereplője a háború végén a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. (MÁK Rt.) és a Salgó-Tarjáni Kőszénbánya Rt. volt. A Pécs környéki DGT (Dunagőzhajózási Társaság) és az állami bányászat jóval kisebb részt hasított ki magának a szénbányászati termelésből. A Dunagőzhajózási Társaság viszonylagos kis részesedése azonban egy fontos nyersanyag, a feketeszén bányászatban a 70% fölötti részesedését jelentette. A béke első napjaiban a háború alatti kötött gazdálkodás intézményeit és módszereit felújítva a kormány mindent megtett az ország életének újraindításáért. Rendeletek sora intézkedett az élet beindításához szükséges készletek felkutatásáról, a közellátás megszervezéséről, a termelés beindításáról. 1945 márciusában az elkülönült kormányzati intézkedések összehangolására - létrehozták az Országos Gazdasági Főtanácsot, amelynek élén a teljhatalmú Vas Zoltán állt. A bányászat termelésének megindításával az Iparügyi Minisztérium előbb a főbányahatóságot bízta meg, majd 1945. október 24-én, az egyre növekvő szénhiány közepette, a kormány a széntermelés biztosítása és a szénellátás tervszerű megszervezése érdekében szénkormánybiztosságot állított fel. A bányák jó része már a háború alatt az un. „kötött" gazdálkodás keretei között működött, s 1945 júniusig 6 szovjet kézben volt. A termelés jó része közvetlenül katonai szükségleteket szolgált. Az üzemek és a bányák újraindítása központi fontosságú volt, ehhez azonban pénz, hitelek, nyersanyagok, élelmiszer és ruha kellett. Az országos helyzetet jó jellemzi a Salgó-Tarjáni Kőszénbánya Rt. Budapesten, 1945. április 10-én kelt, az iparügyi miniszterhez írt beadványa: „ Országhatáraink örvendetes felszabadulásával kapcsolatban vállalatunk tulajdonát képező bányák visszatértek birtokunkba, így jelentjük, hogy összes üzemeinknél megkezdtük a széntermelést, melynek nyugodt menetét 5 10000/ 1945 ME. sz. rendelet. Dr. Palier Gusztáv: A bányászat a központi tervezéses gazdaságban -előzményekkel és következményekkel. A magyar bányászat évezredes története I. Országos Bányászati és Kohászati Egyesület Budapest, 1997. 397p. Az iparügyi miniszter hatáskörének helyreállítása sok helyütt csak formális volt, hisz a szovjet parancsnokságok továbbra is kezükben tartották a szénszállítás feletti rendelkezés jogát.
