Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

kihallgatást kértem Somogyi századparancsnoktól. Azt füllentetten neki, hogy az utazásom halaszthatatlan, ki van tűzve az eljegyzésem napja, meg van rendelve az eljegyzési ebéd, útra készen a két család Budapestre. Somogyi százados nagyon megértő volt. Egy kicsit elgondolkodott, de aztán igenlően rábólintott, hogy megadja az eltávozást. Csak azt kötötte ki, hogy civil ruhában kell utaznom. Tele voltam boldogsággal. Remekszép három napot töltöttünk el hármasban Budapesten. Leendő menyasszonyom a húgánál lakott, aki akkor orvostanhallgató volt, és Kőbányán a saját házukban volt a lakása. Én meg a Márvány utcában aludtam a rokonaimnál. Sokat csatangoltunk a vásárban, Budán, presszókban, moziban, tervezgettük a jövőnket. Eljegyzés gyűrű nélkül A harmadik napon eszembe jutott, hogy nekem bizonyítanom is kell majd az eljegyzésemet, meg kellene tehát vennem a gyűrűket. Bementünk az Aranykéz utcában egy Grónay nevű ékszerészhez. Az ékszerész kérésünkre elénk tett egy egész tálcára való szebbnél szebb jegygyűrűt, azokat külön-külön nagyon készségesen megmutogatta nekünk, és megmondta, melyik mennyibe kerül. Számolom a pénzemet, Erzsébetem ugyancsak a magáét, hogy kisegítsen, ha kell, de sehogy sem stimmel a dolog. Levonjuk az összegből, ami még kell az utazásra, némi étkezésre, hát csak annyi maradt, amennyiből legfeljebb a legvékonyabb gyűrűkből egyet lehetett volna megvenni. - Nincs semmi probléma, megoldható a dolog úgy, hogy csak az egyiket vesszük meg - mondja mosolyogva az én leendő mátkám. - Nekem most úgysem fontos, csak neked van rá szükséged, hogy alibit tudj bizonyítani. Erre az idős aranyműves tágra nyitotta a szemeit, szinte megbotránkozóan ránk nézett és megszólalt: - Hát így vagyunk? Sajnálom, de nincs eladó gyűrűm. Ajánlom magamat. Azzal fogta az egész tálcát, és sürgősen üveg alá rejtette. Mi pedig kárvallottan, de huncutkodva, mint valami csintalan gyerekek egy jóleső csínytevés után kiléptünk az ódon aranyboltból és végigkacarásztuk az Aranykéz utcát. így aztán az történt, hogy a bejelentett eljegyzésem után jegygyűrű nélkül kellett visszautaznom Nagyatádra. Belenyugodtunk abba, hogy majdcsak valamit kitalálok, ha Somogyi szds. netán rákérdezne, hogy hát hol van az eljegyzésem tárgyi bizonyítéka. Mindjárt itt jegyzem meg, hogy erre nem került sor. A századparancsnokom valamit sejthetett, amikor jelentkeztem nála, mert mosolyogva csak annyit kérdezett, hogy sikerült-e a tervem. Mondtam, hogy igen, és megköszöntem neki az eltávozási engedélyt. Somogyszobtól Nagyatádig Budapestről egy késői gyorsvonattal utaztam vissza, amelyikről Somogyszobon át kellett volna Nagyatád felé szállnom. Csatlakozásom azonban csak másnap hajnalban lett volna, ezért nekivágtam gyalog a 9 km-nyi útnak. Először a somogyszobi állomáson megérdeklődtem, hogy hol kell letérnem Nagyatád felé, és milyenek az útviszonyok. A vasutasok megmagyarázták, de hozzáfűzték, hogy nem tanácsos ilyen késő éjszaka egymagámnak elindulni ezen az úton. Hosszú kilométereken keresztül sűrű erdőn át vezet oda az út, nincs holdvilág, az erdőben az út mentén pedig cigánykaravánok tanyáznak. Ugyanis a napokban lesz itt vásár, és már arra gyülekeznek - mondták nekem Somogyszobon.