Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

lebonyolításával, mert már kerestek a sorakozásnál, hogy hol vagyok, az orosz meg ordítozott, káromkodott, hogy azonnal kerítsenek elő. Kaptam aztán köpenyt, katonasapkát, de a zakómat meghagyták. Véletlenül. A ruhacsere után volt egy kis idő az elindulásig. Visszamehettünk a barakkunkba. No mondom, most eszem egy kicsit a kenyeremből. Nézem, hát látom, hogy penészes. Alig tudtam valamennyit kitördelni belőle, ami ehető volt. így becsapott engem a román a gyors üzletkötés során. De nem sokat mélázhattunk, mert jött a parancs a sorakozóra. Átvittek minket a tábor túlsó oldalára, oda, ahonnét szokták indítani a Szovjetunióba a fogolyszállítmányokat. Minden holminkat magunkkal kellett vinni az új helyre, s ott töltöttük az éjszakát. Ez ugyancsak rövidre volt szabva, mert már kora hajnalban felzavartak. Sok-sok ácsorgás, didergés után kaptunk valamilyen híg löttyöt, sűrűje alig volt, meg kenyeret. Aztán indulás előtt még egyszer átvizsgáltak mindnyájunkat, mielőtt a "díszmenethez" felsorakoztattak volna. Április utolsó napjainak egyikén indítottak el minket nótaszóval, cigányzenével az állomásra, hogy a Szovjetunióba szállítsanak. Az oroszok közölték velünk, hogy egy kényelmes tiszti táborba kerülünk, jó lesz az ellátásunk, élelmezésünk, aki akar, önként jelentkezhet munkára, a tisztek részére ugyanis nem kötelező a munka. De aki munkába áll, az bőségesebb ellátást kap, meg pénzt is kereshet, és azt vesz rajta, amit akar. Azt is mondták az oroszok, hogy aki dolgozni fog, az hamarább hazakerül. Ahogy majd a későbbiekben látni fogjuk, ennek megint pont az ellenkezőjét tapasztaltuk. A vagonban, amelybe minket, az úgynevezett "csehszlovák csoportot" beszállásolták, elég kényelmesen voltunk. Kétoldalt voltak a priccsek, kinek ott jutott hely, kinek a vagon padozatán. Ennek a vasúti teherkocsinak két kis ablaka volt a priccsek felett, persze ugyancsak rácsos és szögesdróttal biztosított ablakok. A csoport parancsnoka elvileg a szlovák Vercinsky alhadnagy volt, de a csoport vezéralakja a talpraesett, jóvágású, a szlovák nyelvet olyan közepes szinten beszélő, de már az oroszt is kapisgáló és szerfelett cselekvőképes Gaál Béla huszárhadnagy volt. A Szovjetunió területén Foccaniból kiindulva Románia területén Bacau és Jassi városokon keresztül elérkeztünk a Prut folyóhoz, Románia és a SZU határára. A folyó hídján áthaladva Moldva területére érkeztünk Kisinyov városába. Mind Jassi, mind pedig Kisinyov jelentős határmenti városok. A továbbiakban magunk mögött hagytuk a nagyobb városok közül Kirovográd, Poltava, Charkov városokat, és ettől kelet felé haladva elértük a Don folyó közelségében azokat a helységeket, amelyek a második világháború idején, 1943-ban a doni áttörés napjaiban váltak ismertté nálunk Magyarországon. Ezen a tájékon következett be a II. magyar hadsereg tragédiája, több mint százezer magyar honvéd elpusztulása. Ilyen helységek itt például Alekszejevka, Osztragorszk. Aztán áthaladva a Don folyón, 1945. május 5-én megérkeztünk Úszmany város állomására. Mielőtt az úszmanyi tiszti hadifogolytáborról szólnék, még néhány szót az utazásunkról. Ahogy már az előzőekben megemlítettem, a vagonbeli elhelyezésünk az eddigieknél kényelmesebb volt, az élelmezésünk is valamivel rendszeresebb. Persze, ezen az útvonalon is számtalan esetben elhangzott az oroszok részéről a "szicsász" meg a "szkóra damoj", amit nem szabad volt komolyan venni. A nagyobb városok állomásain még a bámészkodó civil lakosság részéről is elhangzottak ezek a szavak amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk. Igaz, ilyen bekiabálások is elhangzottak,