Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Szüleimnek 7 gyermekük született, hat fiú és egy lány. Húgom volt a középső, volt 3 bátyja és 3 öccse. Atyai nagyapám is felvidéki tanító volt, nekik ugyancsak hét gyermekük volt, csak fordított arányban, hat leányuk és egy fiuk. Ott apám volt a középső, 3 nővére volt és 3 húga. Apai részről meglehetősen kemény nevelésben részesültünk, édesanyánk viszont valamennyiünkkel szemben egyformán gyengéd volt. Gyermekkoromat szülőfalumban töltöttem, javarészt zsellér- és parasztgyerekek társaságában. A falum határát 10 nagybirtokos és egy-két törpebirtokos parasztgazda uralta, játszótársaim szülei javarészt a nagybirtokokon zsellérként vagy napszámosként dolgoztak. Tudvalévő, hogy 1918-ban, az I. világháború végén összeomlott az Osztrák-Magyar Monarchia. Magyarország területének kétharmad részét elveszítette, a Felvidék az 1918. október 28-án kikiáltott, újonnan létrehozott Csehszlovákiához került. Arra már jól emlékszem, 1918 őszén volt, hogy apám hazajött a frontról. A nyitrai 14. honvéd gyalogezred kötelékében 3 évet az orosz, 1 évet a 13. gyalogezred kötelékében a román fronton szolgált, és főhadnagyként szerelt le. Az is világosan előttem van, amikor a falunkba bejöttek az első cseh katonák. Előre tartott szuronyos puskákkal mentek végig a falun az utca két oldalán. Az iskola és a pedagógus szolgálati lakás az utca felől el volt kerítve. A nálamnál 5 évvel idősebb Imre bátyám kíváncsiságból felült a kerítésre, és onnét szemlélte a bevonuló katonákat. Az egyik katona valamit kérdezett a bátyámtól, aki persze nem tudott neki válaszolni. Erre aztán a katona elég hangosan rákiáltott: "Kutyi magyar!" Ezt én is jól hallottam, mert az esethez közel álltam, és jól megjegyeztem magamnak. Édesanyámnak, aki az udvar közepén állt éppen, égnek állt a haja, és a bátyámat sürgősen beparancsolta. A későbbiek során tudtam meg, hogy ezek a katonák franciaországi cseh legionáriusok voltak. Még a katona alakjára, arcára, hátracsapott francia legionáriusi sapkájára is jól emlékszem, ahogy egy pillanatra megállt és benézett a nyitott kapun az udvarba. Az is élesen az emlékezetemben él, amikor 1919 tavaszán a Magyar Vörös Hadsereg elfoglalta Barsendrédet. Végigfutott a hír a falunkon, hogy jönnek a magyarok. Nagysallóból hozta valaki a hírt. Nagy jövés-menés-futkosás támadt a lakosság soraiban, a falu végén hamarjában díszkaput rögtönöztek a magyar katonaság kellő fogadására. Akkor már napok óta nem voltak cseh katonák a környékünkön. Jött is aztán egy kisebb részleg Nagysalló irányából. Két vagy három szekérrel érkeztek, és a hevenyészett díszkapunál szívélyes fogadtatásban részesültek. A falu népe nem törődött vele, hogy vöröskatonák, a lényeg, hogy magyarok voltak. Az egyik vezetőjük, Csörgő Jóska - a falunk szülötte - felállt valami hokedlifélére és beszédet mondott a falu népének. Éltette a Magyar Vörös Hadsereget. Mondta, hogy ők a Magyar Tanácsköztársaság katonái, és ki fogják verni a Felvidékről a csehszlovák csapatokat. Ő már elvtársaknak szólította az embereket. Nagy volt az öröm, hogy újra magyarok vagyunk. Én is ott csetlettem-botlottam a fogadtatásnál a falu többi gyerekeivel együtt. Élénken él mindez még ma is az emlékezetemben. Este a Csörgő Jóska - a rangjára nem emlékezem - eljött hozzánk. Elmondta, hogy a csapatteste jelenleg Nagysallóban állomásozik, és rövidesen folytatja előnyomulását a Garam völgyében Léva irányába, egy másik csapattest pedig tőle nyugatra Érsekújvár irányába. Ahogy mondta, a cseh csapatok a Vörös Hadseregtől keleten elszenvedett vereségeik után a mi vidékünkről pár nappal ezelőtt kb. a LévaÉrsekújvár frontvonal magasságába vonultak vissza.