Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

asztalon. A főhadnagy eléje lépett és jelentette, hogy meghozta a leánd-pusztai lakótelep lakosságát. Az őrnagy felém fordulva végigtekintett rajtam és visszafordítván tekintetét a főhadnagyra, a következő kérdést tette fel: Podozrítyelníj? Tisztán és világosan megértettem a kérdést és egyben azt is megértettem, hogy kelepcébe estem. Ugyanis ez a szó magyarul azt jelenti, hogy "gyanús". Ezt azért értettem meg azonnal, mert csehül a "gyanús" szó így hangzik: "podozrivy". A főhadnagy válasza ez volt: "ponyimájet pa russzki" (ért oroszul), s ugyanakkor a jobb szemével igenlően kacsintott. Az ezt követő pillanatok, a felém irányuló ellenséges hangulat és feszült légkör végleg meggyőztek engem arról, hogy itt komoly bajok, nehéz percek következnek számomra. A főhadnagy az őrnagytól azt a parancsot kapta, hogy a lakosságot vigye tovább Kernend községbe. Ő ezzel el is távozott, de nélkülem. Mert amikor én is vele együtt akartam elmenni, a tisztek egyike visszarántott, az őrnagy pedig felém fordulva dühödt hangon megkérdezte: - Ki ölte meg a szovjet katonát? Erre én természetesen negatív választ adtam, s amennyire tudtam, védtem a lakótelep népét, mélyen elítélve az állítólagos cselekményt, bárki részéről történt is az. Azt is felhoztam, hogy ez csak külső személy lehetett, vagy a szembenálló és közellévő németek belövése. Mindezt valamiféle kevert szláv nyelven adtam elő, ami az eddig elsajátított szláv nyelvtudásomból kitellett. Ezt követően az őrnagy átkísértetett az utca túlsó oldalán lévő házba az ott állomásozó NKVD-hez (AVO), miközben már útközben megfosztottak az órámtól, a több színű villanylámpámtól. Bény telep lakosságát pedig családommal együtt minden búcsúzás nélkül elindították Kernend felé. Én meg az NKVD foglya lettem. Itt azután igen nehéz percek, órák következtek számomra. Ketten vettek azonnal kezelésbe, egy magas jóvágású koromfekete hajú, kreolbőrű kozák származású kapitány és annak adjutánsa. Még ki sem lépett az ajtón az engem átadó tiszt, máris elhangzott a kihallgató kapitány részéről a kérdés: - Ki ölte meg az orosz katonát? Meg sem várta a válaszomat, máris jobbról-balról pofonütött, de olyan erővel, hogy elszédültem és az ajtónak estem. Utána a zsebeimből mindent ki kellett raknom, a ruházatomat részletesen átvizsgálták. Ugyanakkor kobozták el a jegygyűrűmet, bőrkesztyűmet - mondván - ezekre nekem már úgysem lesz szükségem. Meg mertem kérdezni, hogy hol van a családom, mi lesz vele. Azt a választ kaptam, hogy azokat én már nemigen fogom látni, de ha mindent őszintén bevallók és életben maradok, majd a Szovjetunióban idővel választhatok magamnak új feleséget, van ott elég nő. Gyerekem is lehet majd, amennyire telik. Terhelő bizonyítékok? Előkerült a zsebemből a Hétfő c. lap Horthy képével és a proklamációval, emiatt egy újabb pofon következett, az adjutáns pedig az asztalról felkapta a géppisztolyt, és úgy hátba vágott vele, hogy emiatt gerincfájdalmaim hónapokig kínoztak. Kiszedték a zsebemből az ottfelejtett 3 db longriff töltényt, a Kabanov őrnagy által a noteszomba beskiccelt hadi helyzet rajzát, egy kisebb iránytűt, amivel a kisfiam a pincében játszogatott. Hiába hivatkoztam én Kabanov őrnagyra, figyelembe se vette a kihallgató kozák kapitány. A legkritikusabb helyzet akkor állott elő, amikor a felsorolt