Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Igen óvatosan és már alaposan kimerülve közelítettem meg Bény községet, ahol harci zaj már alig-alig volt hallható és a legnagyobb meglepetésemre a faluban - ahová lassan-lassan bemerészkedtem - sem civillel, sem katonával nem találkoztam. Igyekeztem végigmenni a falun, és a falu végén jobbra kanyarodva a két kilométernyire északra lévő Bény-telepre eljutni, hazamenni. Már a lakótelepen voltam, amikor megelőzött egy német tehergépkocsi, és pont a mi lakásunk előtt állt meg. Ehhez tudni kell azt is, hogy az iskola és a pedagógus szolgálati lakás a telep utolsó épületegyüttese volt. Amint a teherautó megállt a lakásunk, helyesebben az iskola épülete előtt, német katonák ugráltak le róla, és igen serényen dolgozva lerakták a rakományt, az oda szállított ágyúlövedékeket, mégpedig az iskola fala mellé. Ott már egyébként is kb. 2 m magasságban fel voltak tornyozva az előzőleg odaszállított lövedékek. Ugyanakkor a katonák, akik látták az érkezésemet, és azt is, hogy bemegyek a lakásba, meg sem szólítottak, le nem állítottak, csak úgy hevenyészve üdvözöltük egymást. Egyébként az udvaron egy ágyúüteg volt elhelyezve és részben álcázva. A Garam folyó jobb partja ettől a helytől kb. két kilométernyire lehetett, ahonnét semmiféle harci tevékenység zaja vagy mozgolódás nem volt hallható. A lakásunkat nyitva találtam. Belépve az előszobába, majd a nappaliba, pislákoló mécses fényénél a padozat szőnyegein heverve mély álomba merülve legalább tíz német katonát találtam teljes ruházatban, akik közül a bejövetelemkor egyetlen egy sem ébredt fel. Nagyon kimerültek lehettek. A nappali szobából, ahol a németek aludtak, jobbra nyílott a hálószobánk. Ott találtam bezsúfolva családomat, feleségemet két kisgyermekünkkel, anyósomat, két sógornőmet és Krisztinát, egy pilisszántói árva lányt, aki közel állott a családunkhoz és háztartási alkalmazottként segített a két kisgyermekünk (két és fél és másfél évesek) nevelésében is. Néhány nap a senkiföldjén Nagy volt az öröm, hogy együtt lehetett a család, csak hát hogyan tovább? Másnap, azaz 24-én reggel elég későn ébredtünk és keltünk fel. A legnagyobb meglepetésünkre azonban, mire kijöttünk a szobánkból, a lakásban már egy németet sem találtunk, az udvarról pedig a négy ágyút elvontatták. December 24-én csend és nyugalom uralkodott az egész tájon, a németek váratlanul gyors elvonulása után egyetlen katonát sem láttunk sem a községben, sem a Bényhez tartozó lakótelepen. Csak némi távoli halk harci zaj volt időközönként hallható dél felől Budapest irányából. Egyben az a hír járta, hogy a párkányi hidat a németek felrobbantották, és a szovjet hadsereg körülzárta Budapestet. A karácsonyestet az egész családom együtt ülte meg a legnagyobb nyugalomban és békességben. Persze beszélgetés közben mindig visszatértünk ahhoz a gondolathoz, hogy mi lesz velünk a továbbiakban, hogyan alakul majd a sorsunk. Figyeltük a rádió adásait, amelyek a németek és a nyilas kormány részéről állandóan a végső győzelemről, a német csodafegyverek rövid időn belüli bevetéséről, a szövetségesek óriási veszteségeiről regéltek. Olyan hírek is voltak, hogy Magyarországot dél felől angol csapatok fogják megszállni. Számunkra nagyon fontos hír volt - a moszkvai rádió magyar adásában hallottam, hogy a szövetséges hatalmaknak Németország és csatlósai feletti győzelme következményeként a müncheni és a két bécsi döntés hatályon kívülre kerül. Ez számunkra annyit jelentett, hogy a visszacsatolt "megszállott" területek (Felvidék, Erdély, Délvidék) visszakerülnek az illetékes utódállamokhoz és szó lehet az ottani magyar lakosság kitelepítéséről is.